Syphilus, a pásztor

Az orvoslás a bölcsészeti és a természettudományok határterületén mozog.

Ám ezek mára annyira eltávolodtak egymástól, hogy orvostörténetre nagyobb szükség van, mint valaha, vallja Schultheisz Emil nyugalmazott egyetemi tanár és egykori egészségügyi miniszter. A vele készült interjúban kifejti, már medikus korában elkezdte kutatni ezt a területet, és egész életében foglalkozott a belgyógyászat mellett az orvostörténettel is, azon belül is a középkorral, a reneszánsz és a magyar felvilágosodás korával.

A történelem része a medicinának. Szerinte kitűnő szakorvos lehet valaki, ha alapos a szakismerete, de jó orvos csak az lehet, akinek van humán műveltsége is. Az orvoslás ugyanis nem egyszerűen tudomány, ezért soha nem használja az orvostudomány kifejezést. A medicina ennél több, az elengedhetetlen tudományos alapokon túl egyfajta művészet is, hiszen emberek között zajlik. A pácienssel partneri viszonyt kell kialakítania az orvosnak.

Az orvostörténet a megismerés históriája, amely túlnyúlik a szigorú természettudományok keretein. Nem más, mint az orvosi gondolkodás megismerése. Manapság, amikor a reál és a bölcsészeti tudományok ennyire eltávolodtak és elzárkóznak egymástól, különösen fontos, hogy működjön olyan diszciplína, amely összetartja őket. Át kell hidalni azt a szakadékot, amely akkor keletkezett, amikor egy paradigmaváltás következtében az orvoslás az újonnan kifejlesztett technikai módszerek felé fordult.

Schultheisz Emil nem ért egyet azzal a véleménnyel, hogy megtorpant volna az orvoslás fejlődése, és bizonyos mértékű fejlődés tapasztalható az emberiség egészségi állapotában is. Éppen az utolsó ötven-hatvan évben hosszabbodott meg az átlagéletkor. Igen ám, de milyen áron? – teszi fel a kérdést. A magasabb életkort megérő öreg emberek ellátása hiányos, a közérzetük rossz.

Ez nem egészséges öregség, hanem betegség. A betegség ugyanis nem csak a testet károsítja. A WHO definíciója szerint az egészség testi-lelki-szociális egyensúly, betegség nélküli állapot. Tehát lehet valaki szomatikusan egészséges, ha éhezik, szorong, valójában már nem egészséges. Ebből az is következik, hogy nem egyedül az orvos felelős mindenért.

Ma újra a L'homme machine elképzelés járja: ha valami megbetegszik az emberben, a tévhit szerint kicserélünk egy alkatrészt, és megoldottuk a problémát. Ez azonban nem orvoslás, csak valamiféle egészségügyi szerviz. Nem lehet leegyszerűsíteni az egészségügyet farmaciális kérdésekre.

Az infiuenzajárvánnyal, és azon belül is a példátlan mértékű oltásellenességgel kapcsolatban elmondat, az oltások elutasításának története pontosan olyan régi időre nyúlik vissza, mint maguk az oltások. Ha az orvosok ismernék az orvoslás történetét, akkor nem lenne ez a nagy vita. A XVIII. században az angol Edward Jennerben ötlött fel a vakcináció gondolata, és ő fejlesztette ki az első himlőoltást. Sokan azt tartják, hogy Jenner munkássága több emberéletet mentett meg, mint bárki másé a világon. Ahogy minden orvosi beavatkozásnak, időnként Jenner himlőoltásának is voltak mellékhatásai, azonnal megjelentek hát az ellenzők.

Ez a harc azóta is tart, de szerencsére a csatákat rendre az oltáspárti orvosok nyerik, közösen a laikusokkal, akiknek a közreműködése nélkül a vakcináció sem működhet.