Szívszorongató szívügyek Afrikában

A szülészeti klinikának hívott egészségügyi intézmény valójában egy koszos ponyvával letakart sátor.

Lepra, malária, férgesség: amiről dr. Jakkel Anna kecskeméti háziorvosnő egyetemi tanulmányai alatt a tankönyvekben olvasott, azzal a Maliban eltöltött egy hónap alatt majd mindennap találkozott. Az ötvenhat éves doktornő másodszorra járt Afrikában, az idén februárban a Kongói Demokratikus Köztársaságban, a kiwanjai menekült táborban gyógyított, főleg gyermekeket.

- Szívszorongató volt látni azt a rengeteg kiszolgáltatott embert. Hiába vártak hosszú sorokban a vizsgálatokra, az orvoscsapatunkat kísérő indiai ENSZ-katonák utasítására sötétedéskor „csomagolni" kellett. Amint leszállt az este, a felfegyverzett kéksisakos békefenntartók sem tudták garantálni a biztonságunkat - mesélte. Míg az egykori francia gyarmat fővárosában, a több mint 1,7 millió lakosú Bamakóban a nyugati stílusú, légkondicionált bevásárlóközpontok és az elképesztő nyomor kettősségével találkozott, alig húsz kilométerre csak az utóbbit látta. Bamakóban működnek ugyan az európai szintnek is megfelelő rendelők, de az alig félórás autóútra lévő Mamaribougouban a szülészeti klinikának hívott egészségügyi intézmény valójában egy koszos ponyvával letakart sátor. Áramot a napelemek szolgáltatnak, amikor éppen működnek.

A magyar orvosoknak más helyi sajátosságokhoz is alkalmazkodniuk kellett. A páciensek döntő többsége analfabéta, így a gyógyszeres dobozokon az előírt napi adagot számok helyett vonalak helyettesítették. Egy vonal csak reggelt, két vonal nagyobb szünettel a reggeli és esti időpontot jelezte. Bármekkora is a szegénység, a törzsi vezetők a vizitdíjat - fél eurónak megfelelő helyi frankot -minden vizsgálatra jelentkezőtől beszedik. A vizitdíj részben szűrő is, ezzel próbálják távol tartani az ott egzotikusnak számító „medecins hongrois" (magyar orvosok) iránt kíváncsiakat. Jakkel doktornő meglepetten tapasztalta, Maliban napi húsz beteg már soknak számít.

A helyi egészségügyiek csodálkozva hallgatták, hogy „Doktor Anna" hazájában egy rendelés alatt akár ötven-hatvan pácienst is fogad. A nőkön brutálisan elvégzett csonkítások, a sorozatos szülések miatt szinte megnyomorodó gyerekanyák látványa ellenére Jakkel doktornőt visszahúzza a szíve Afrikába. - Úgy érzem, kicsit odatartozom - mondja. Azon is gondolkodik, néhány év múlva akár végleg áttenné a székhelyét a fekete kontinensre.

Jakkel doktornőhöz hasonlóan az Afrikai-Magyar Egyesület (AHU) elnöke, Balogh Sándor is szinte „szerelemmel" beszél Afrikáról. Pedig a negyvenhét éves üzletember teljesen véletlenül került kapcsolatba a fekete kontinenssel. Jó hat évvel ezelőtt megkeresték azzal a felkéréssel, hogy vállalja el az európai diplomáciai kapcsolatokat kereső Kongói Demokratikus Köztársaság magyarországi tiszteletbeli konzulságát. A külföldi egyetemen, nemzetközi környezetben tanult Balogh pedig komolyan vette a posztot. Először sokaknak adott pénzügyi támogatást, aki valamilyen afrikai ügyhöz kért segítséget. Aztán rájött, hogy az általa „szigeteknek" hívott kezdeményezések önmagukban -megfelelő médiatámogatottság nélkül - igazából semmire sem mennek. Így hozta létre 2006-ban az ernyőszervezetnek szánt AHU-t: a nonprofit egyesület időközben hat orvosi missziót és összesen tizenhét magyar doktort tudott egy-egy hónapra kiküldeni.