Újabb napok | Weborvos

Hetven év felett mínusz 15 fokban, bódult állapotban ne lehessen az utcán hagyni senkit, ez lenne a pozitív zéró tolerancia.

Ezt fejtegette a Hajléktalanokért Közalapítvány kuratóriumi elnöke, amikor a kihűléses halálesetek soráról beszélt a sajtónak. Vecsei Miklós elmondta, hogy jelenleg az utcai szociális hálózat senkit sem kényszeríthet rá, hogy melegedőbe menjen, a törvény nem tiltja, hogy bármelyikünk leüljön a földre mínusz húsz fokban, s ott is maradjon. Vagyis akár az öngyilkosság ezen formájához is megvan az alkotmányos jogunk.

De mi a helyzet azokkal, akik valami miatt a külvilágtól elzárt otthonukban sem képesek élhető körülményeket teremteni maguknak, például befűteni a dermesztő decemberi, januári hidegben? Ezen a télen eddig körülbelül száz ember fagyott halálra nálunk. Pontos számot mondani nehéz, mivel naponta találnak rá a tél újabb és újabb áldozataira.

Az első emberéletet még szeptember 10-én követelte a hirtelen hidegre fordult időjárás, amely főként a szabad ég alatt éjszakázó hajléktalanokat fenyegeti. Érthető okokból az ő köreikből kerülnek a legtöbben kórházba kihűléses tünetekkel, fagyási sérülésekkel. Ott viszont a fedél nélkül maradottak túlélési esélyei valamivel jobbak az átlagemberéinél - hiába, az élet keményen kiképezte, ellenállóbbá tette őket.

A hipotermiás tünetekkel otthonukból kórházba kerültek közül azonban minden második beteg meghal. (Zacher Gábornak, a Péterfy Sándor Utcai Kórház főorvosának beszámolója nyomán. Lásd: Halál kihűlés miatt: figyeljen a szomszédjára! Weborvos.hu, 2008. december 29.) Ráadásul az áldozatok közül a múlt hét végéig negyvenkettőre eleve túl későn, olykor csak napok múltán találtak rá házában vagy kertjében.

Önként adódik a kérdés: vajon hogyan juthattak odáig a XXI. század Magyarországán társadalmi rétegek, hogy nem tudják biztonsággal átvészelni a hideg évszakot, s számukra nap mint nap a túlélés a tét, akárcsak egy háborúban? Egy nagyon hideg háborúban.

A saját lakásban bekövetkezett kihűléses halálesetekről szóló első hírek hallatán joggal gondolhattuk, hogy jórészt a nagyvárosoktól távoli községekben, tanyákon élt áldozatok nyomorúságos életkörülményei, ahogyan mondani szokás: a mélyszegénység a magyarázat. Az, hogy sem gázhoz, sem tűzifához nem jutottak hozzá e szerencsétlen emberek. Látva egyes, főként északkelet-magyarországi régiók közállapotait, egyáltalán nem tűnt a realitásoktól elszakadt, a valóságot a kelleténél feketébbnek feltüntető elképzelésnek, hogy sokaknak egyszerűen nem volt pénzük tüzelőre, a kistelepüléseken élő idős, egyedülálló embereknek pedig erejük sem arra, hogy - mondjuk ki - fát tudjanak lopni, netán felvágni.

De meglehet, a valóság ennél is bonyolultabb. Vagyis inkább arról lehet szó, hogy az öregedő, elmagányosodott, talajt és reményt vesztett csoportok a mindennapi anyagi nehézségeken jócskán túlmutató mentális krízisen mennek át, ami a rendre ezzel járó alkoholizmussal, szociális kirekesztettséggel együtt jelenti a társadalomra leselkedő egyik legnagyobb veszélyt? Néhány véletlenszerűen kiválasztott eset rövid tanulmányozása után, úgy tűnik, nem járunk messze a valóságtól, ha arányosságot fedezünk fel e társadalmi rétegek szellemi összeomlása és lassú vagy gyors fizikai megsemmisülése között. A környezetükben élők mindegyikük esetében tétlen vagy tehetetlen tanúi lehettek az önpusztításnak, ami, ellentétben a társaság kedvéért kezdett túlzott italozással, dohányzással, bódulattal, ezúttal mentes volt mindenféle élvezettől.

Sajnálatra méltó emberek - az egyik érintett falu jegyzője így jellemezte az áldozatokat, akiknek a története egyszer talán írókat is megihlet. A szereplők sorsát hazai történetek ezreivel, tízezreivel helyettesíthetjük be. De meglehet, a lejtőn lefelé csúszás még ennél is több ember életét fenyegeti közvetlenül. Persze van, akit kivilágítatlan kerékpárjával csalinkázva gázolnak halálra, másnak egyszerűen a szervezete adja fel a harcot az alkohollal, cigarettával, zsírral és a nagy magyar valóság többi pusztító elemével szemben. (Magyarországon a férfiak születéskor várható élettartama 68 év, az uniós átlag körülbelül 75 év.)

Szoros egymásutánban a száz eset a megszokottnál talán sokkolóbban hatott, a „fagyhalál" szó meg különben is kellőképpen hátborzongató ahhoz, hogy sokszor szerepeljen a sajtóban. A tragédiák a szemünk előtt, akár lakókörnyezetünkben zajlanak. S bár a történtek fő üzenete, hogy jobban kellene figyelnünk egymásra, az esetek valójában arra is rávilágítanak, hogy gyakran kevés a puszta odafigyelés, a mentális parkolópályára kerülteket többnyire nem lehet visszarángatni a normális életbe sem szép szóval, sem pedig (legalábbis egyelőre) a törvények erejével. Hiszen kiveszett belőlük az akarat, az erő, amely szükséges lenne az újabb és újabb napok elkezdéséhez vagy akár csak ahhoz, hogy a felhasogatott tűzifa bekerüljön a kályhába. Korábban többségük normálisnak mondható élete megszakadt munkahelyük felszámolása, családi drámák vagy más lelki bajok miatt, s elveszítettek valamit, amit talán így is nevezhetnénk: emberi méltóság vagy életösztön.

Az illetékes minisztériumok fűtött irodáiban egyelőre annyi történt, hogy felhívták az önkormányzatok figyelmét a törvényi előírásra, miszerint kötelesek átmeneti segélyt, étkezést, illetve szállást biztosítani az arra rászorulónak, ha mindennek hiánya az illető életét, testi épségét veszélyezteti. A terepen dolgozó jegyzők, szociális gondozók válasza nem ismert. Az önkormányzati tárca arra is kérte a szociális igazgatásban, a karitatív szervezetekben dolgozókat és az állampolgárokat, hogy működjenek együtt a további tragédiák megelőzése érdekében, majd Szűcs Erika szociális miniszter elismerte, hogy a fagyhalálok elleni kormányzati intézkedések kevésnek bizonyultak.

Következmény egyelőre nincs. Nagy kérdés viszont, hogy e felismerés után csak a felszínen vagy végre valódi, lelki mélységeikben próbálják-e majd orvosolni a bajokat.