Vért kell továbbítani az agyhoz

A hazai újraélesztési irányelvek megfelelnek az európai ajánlásoknak.

A több ezer éves előzmények után a jelenlegi irányelvek szerinti újraélesztési eljárások az utolsó ötven esztendőben alakultak ki. A defibrillálást 1956-ban, az újraélesztés szempontjából megfogalmazott szájból szájba lélegeztetést 1958-ban, a zárt mellkas ritmusos összenyomásával végzett szívmasszázst 1960-ban írták le. William Kouwenhoven és munkatársai ezen közleményétől számítják a korszerű cardiopulmonalis resuscitatio (CPR) időszakát.

A hazai újraélesztési irányelvek megfelelnek az európai ajánlásoknak. A korábbi szabályokhoz képest már tartalmazzák azt a módosítást, hogy az egykor előírt 15 mellkasnyomás utáni két befúvásos lélegeztetés helyett csak minden harmincadik mellkasnyomást kövessen két, tüdőbe történő befújás. Az utóbbi évtized vitáit az váltotta ki, hogy a hirtelen szívhalál miatt összeeső embert az újraélesztést - lehetőleg késlekedés nélkül - elkezdő laikus a szaksegítség megérkezéséig próbálja-e szájba-orrba fújva lélegeztetni.

A legújabb vizsgálatok bizonyították, hogy újraélesztés közben minél többször történik mellkaskompresszió, annál nagyobb a túlélés esélye. Az is bizonyított, hogy a laikus újraélesztők által végzett "két gyors befújásos lélegeztetés" a mellkaskompresszió átlag 16 másodperces kényszerszünetét jelenti.

Tekintve, hogy a külső szívmaszszázs által biztosítható véráramlás igen beszűkült volumenű, annak bármilyen okból történő szüneteltetése a vitális agyi keringés csökkenésének súlyos következményével járhat. A szájba, orrba befújt levegő nagyobb része a tüdő helyett a gyomorba kerül. Ez újraélesztés közben az esetek felében okoz böfögést, esetleg hányást. A sikertelen reanimáció után beszámoltak arról, hogy az érintettek 46 százaléka tele gyomorral lett rosszul, és 29 százalékban találtak aspirációt.

Az is gond, hogy a pozitív nyomással végzett lélegeztetés megnöveli a mellkason belüli nyomást, ez csökkenti a vénás beáramlást, és ezzel rontja a perfúziót az agyban és a szívben. Azt az elvet, hogy hirtelen szívhalálban az áldozatnak azonnali lélegeztetésre van szüksége, sem bizonyító adatok, sem kórélettani elgondolások nem támasztják alá. A szívhalál pillanatában a nagy vérkör verőerei és a pulmonalis vénák oxigenizált vérrel teltek. Az egyedül létfontosságú tennivaló az, hogy ezt a vért továbbáramoltassuk az agyhoz és a szívizomzathoz.