Bagoly mondja verébnek?

Bár a betegpanaszok jelentős része a nem megfelelő hangnemet sérelmezi, ez azonban fordítva sincs másként.

Miért nem írja meg végre valaki, milyen alpári stílust engednek meg maguknak egyre gyakrabban a betegek az orvosokkal és a nővérekkel szemben? Miért mindig minket bántanak és kritizálnak! El kell jönni egy klinikai vagy egy kórházi osztályra, esetleg végig ülni egy zsúfolt szakrendelést, s akkor lehetne csak teljes képet alkotni arról: miként utasítanak és oktatnak ki bennünket azért, mert vagy szólunk valamiért, vagy nem tudunk azonnal ugrani – hívta fel a figyelmet a színfalak mögötti súlyosbodó problémára B. Mária , az egyik pécsi klinika diplomás szakdolgozója.

A több mint tizenhét éves szakmai gyakorlattal rendelkező nővér elmondta: nemrég egy beteg lekurvázta, mert óvatosan megjegyezte: súlyos cukorbetegsége és magas vérnyomása miatt nem szabadna stikában rendszeresen olyan ételeket ennie, amelyek rontják az értékeket, visszavetik a gyógyulási esélyeket. Amikor kis idő elteltével ismét megpróbáltam figyelmeztetni a pácienst, mi hiába teszünk meg mindent azért, hogy állapota jobbra forduljon, ha ő fittyet hány minden orvosi intelemre, felemelt hangon elküldött a francba…

De olyan is előfordult, amikor kértem a beteget, hogy a házi stifoldert ne az éjjeliszekrény tetején, a gyógyszerek mellett tárolja, hozzám akarta vágni a papucsát.

A fekvőbeteg intézményekben elvileg változatlanul érvényesek a betegekre és a látogatókra vonatkozó szabályok, de azokat már senki nem tartja be. És az elvárható minimális viselkedési formákkal a látogatók sincsenek tisztában.

Számtalanszor előfordul, hogy egy-egy vidéki beteghez a fél falu egyszerre érkezik vizitre, betódulnak a kórterembe, s azonnal meg is „terítenek". A legnehezebb ételekkel (rántott hús, töltött káposzta) egyszerűen megtömik a frissen műtöt hozzátartozót, akihez persze néhány óra múlva újra orvost kell hívni. Vagy úgy körbeülik a betegágyat, hogy a szerencsétlen alig kap levegőt.

Az egyik „legszebb" történet mégis az volt, amikor a szomszéd ágyról azért kényszerült folyosói sétára a beteg, hogy szomszédjának hozzátartozói – hely hiányában - az ő ágyára is leülhessenek. A betegek mobil telefonjai pedig úgy szólnak, mintha nem is kórházban, hanem egy telefonközpontban lennénk. Rendszeresek a megjegyzések és a visszaszólások akkor is, ha a szobában egy másik betegnek mondjuk katétert, vagy kötést kell cserélni, és az ápolónő rövid időre kiküldi a látogatót, holott jóérzésű ember külön felszólítás nélkül is kimegy ilyenkor.

A titkos dohányzás miatt pedig már szólni sem merünk – sorolja tovább a meghökkentő történeteket B. Mária.
Éppen a múlt héten mentem látogatni az egyik kolleganőmet, aki nemrég szült, s a bejárat előtt elszörnyülködve láttam, hogy előrehaladott állapotos asszonyok, akik egyébként veszélyeztetett terhességük miatt vannak kórházban, egyik cigarettáról a másikra gyújtanak. Amikor a kapun kilépő egyik orvos finoman megjegyezte, ezt azért mégsem kéne, a válasz csak ennyi volt: magával foglalkozzon!

A másik kolleganőm, aki az egyik gyermekintézményben műtősnő, felháborodottan tette szóvá, hogy a már operációra felkészített gyerek összeszorított tenyerébe fém pénzt talált. Amikor kérdőre vonta a szülőket, ők letagadták, hogy a gyereknek bármit is adtak volna. Mindez azért veszélyes, mert az altatásból felébredt gyerek simán lenyelheti az öklébe szorongatott tárgyakat.

Az elmúlt néhány évben sokat romlott a gyógyítók és a betegek viszonya. Zajlik az egymásra mutogatás: a beteg egyre hangosabban szidja az orvost és a nővért, a gyógyítók pedig mind nehezebben viselik a napi sérelmeket. Ennek pedig az a vége, hogy mindenki elégedetlen. A betegek ugyanis azt hiszik: csak jogok léteznek kötelezettségek nélkül, a „barikád" másik oldalán állók viszont úgy vélik, együttműködő, elégedett páciens hiányában nem lehet eredményt produkálni.