Szájsebészet: alig ötven szakember jut az egész országra

Száznyolcvan ágy már megoldaná a hazai szájsebészeti ellátás jelenlegi vészjósló helyzetét- állítja a szakmai társaság elnöke.

Bár a hazai szájsebész szakma tökéletesen tisztában van bevethető kapacitásával, arról azonban a közvéleménynek fogalma sem volt eddig, hogy írd és mond, tízmillió lakosra alig jut félszáz  olyan szakember, aki képes arra, hogy mondjuk egy súlyos baleset, vagy éppen egy verekedés miatt ronccsá zúzódott arcot újra szalonképessé,  illetve funkciójában ismét működővé tegyen.
Ezért, ha az ország olyan régiójában történik meg a baj, ahol egyáltalán nincs szájsebészeti ágy és persze szakember – ilyenből pedig legalább öt van jelenleg - akkor nagy az esélye annak, hogy a beteg bizony „torzó" marad- figyelmeztetett az elnök.

Szintén a szájsebészet fontossága illetve létjogosultsága mellett szólnak a jelzésértékű statisztikai adatok is: a hazai férfi lakosság között már a harmadik halálokként szerepel a szájüregi, illetve garatrák. Ezenkívül a motorizáció elterjedésével megsokszorozódott a baleseti arcsérülések száma, a növekvő társadalmi agresszió miatt pedig a verekedésekből adódó súlyos sérülések. A pécsi klinikán jelenleg is ápolnak egy olyan férfibeteget, akinek arcát úgy összeverték, hogy szájsebésznek kellett újra összeraknia.

Kérdésünkre, mi az oka annak, hogy ilyen elképesztően alacsony számban dolgozik hazánkban arc-állcsont és szájsebész, Dr. Olasz Lajos a  képzési rendszert jelölte meg egyik indokként. A helyzet ugyanis az, hogy amíg az EU Lajtán- túli tagállamaiban egységes gyakorlat alapján mindenütt kettős diplomához(általános orvos plusz fogorvos) kötik a működés feltételét, hazánkban nem ez a gyakorlat. Az unió elfogadta ugyan a magyar rendszert, ám kikötötte: annak a fogorvosnak, aki szájsebészetből kíván szakvizsgázni előbb részt kell vennie egy 2000 órás (két éven át tartó) képzésen, majd ezt követi egy újabb négy éves ciklus(ráképzés) amelyen belül a tényleges sebészeti (traumatológiai, orr,-fül gégészeti stb.) ismeretanyagot sajátítja el. És csak ezután következik egy nagyon kemény vizsga.

A másik probléma viszont az, hogy az említett képzési idő alatt státuszt kellene biztosítaniuk a kórházaknak illetve a klinikáknak a leendő szájsebészek részére. Ez azonban nincs így, mert ha a kollega fél évet eltölt  a traumatológián, ő ott nem tud  önállóan pontokat(pénzt )termelni. Így aztán a számára kívánatos státusz biztosítását éppen emiatt nem is szívesen vállalják a fekvő betegeket ellátó intézmények.

Ennek ellenére azt tapasztaljuk, hogy van érdeklődés e rendkívül bonyolult és szerteágazó szakma iránt, ezért lenne utánpótlás is. A jövő azonban bizonytalan, mert a kórházak jelenleg éppen azon igyekeznek, hogy minden olyan tevékenységtől megszabaduljanak, amely számukra nem rentábilis. Így a szájsebészeti ágyak többsége – amelyekből amúgy is kevés van - már el is veszett a mátrix rendszerűvé átalakított intézményekben.

E tendencia megállítása céljából , illetve a szájsebészeti ágyak teljes elsorvasztásának megakadályozása érdekében hangoztatja a Magyar Arc-Állcsont és Szájsebészeti Társaság, hogy kooperációra lenne szükség a kórházak és az egyetemek között. Együtt kellene eldöntenünk, hogy azt a minimálisnak tekinthető ágyszámot, amellyel aztán az egész ország szájsebészeti ellátását megoldhatnánk, miként oszthatnánk el- vázolja az alternatívát a szakember.

A miniszterhez eljuttatott koncepciónkban az szerepel, hogy 180 ágy elegendő lenne a megoldásra. Ezek az ágyak összesen hét régiót( önálló centrumot) hat- hét orvossal képesek lennének lefedni. E szerint a Dunántúlon például már 25 ágy elég lenne a komplex betegellátáson kívül az utánpótlás (szakképesítést szerzők) oktatására is. Ha ésszerűen tervezünk és gondolkodunk, van tehát jövője az elképzeléseinknek, ám a megvalósítás a miniszter döntésén múlik.

A több évtizedes gyakorlattal rendelkező szakember figyelmeztetett még arra is, hogy az arc és annak működése a szervezet legbonyolultabb egysége. Annak korrekt rendbetételét csakis szájsebész képes elvégezni. Mindez nem csak az esztétikai szempontok miatt rendkívül fontos, de az alapvető életfeltételek biztosítása okán is. A tapasztalatok rendre mutatják: hiába látja el egy súlyos sérülés után a beteget egy orr- fül gégész, ha a beavatkozást követően a páciens például nem tudja kinyitni a száját, étkezésre is képtelen. Ilyenkor nem arról van szó, hogy az említett kollega nem a legjobb tudása szerint operált, csupán arról, hogy az arc régiója nem az ő szakterülete.