Miért kevés az orvos?

Miért kevés az orvos?

Azt írja az újság, hogy nagy baj van az orvos utánpótlással, és mintegy vészjelzésül felteszi a kérdést: ki fog itt gyógyítani 10 év múlva? A vészharangot nem kisebb tekintély kongatta meg, mint a Magyar Kórházszövetség első embere. Újságíróként, betegként, de a társadalom tagjaként sem értem, hogy juthatott idáig ez a probléma. Tagadhatatlan, hogy a gyógyító szakma presztízse az utóbbi évtizedekben statisztikailag kimutatottan romlott, ami egyébként igaz minden értelmiségi pályára. Ismert tény továbbá, hogy egész társadalmunkra jellemző az elöregedés. Párhuzamosan azzal, hogy évtizedek óta kevesebb az élveszületés, mint a halálozás, természetes, hogy baj van minden területen az utánpótlással. Nem akarom untatni Önöket számokkal, de ebben a témában elkerülhetetlen néhány megdöbbentő adat. Magyarországon kb. 40.000 embernek van orvosi diplomája, közülük 34.000-en praktizálnak. A populációt 10 milliósnak véve, nem jobb vagy nem rosszabb ez a világátlagnál. A baj a szakmánkénti és korosztályi megoszlásokkal kezdődik. Jelenleg az orvosi kar több mint 11%-a 60 éven felüli. Egy szakorvos teljes képzési ideje 10 év. Az is tény-adat, hogy évente 950 új doktort képeznek, közülük (amennyire hiteles az adat) 600-an választják a tényleges gyógyító munkát. Summa summarum, KSH adatokat alapul véve, Magyarországon 2400 orvos hiányzik ma a rendszerből. A leginkább hiányszakmának számító szakok: altatóorvos 17%, traumatológus 25%, pszichiáter 20%, radiológus 18%. Érdekes és szinte hihetetlen, hogy még a divatos számba menő nőgyógyász is hiányzik némely vidéki kórházban.

Abban, hogy az egészségügyben hiányszakmák alakuljanak ki, jócskán „részvényes" három tényező. Az egyik: sok és egyre több az ún. pályaelhagyó, aki orvosként végez, de jó esetben gyógyszerügynök lesz. Ismert olyan doktor is, aki használt autókereskedésben találta meg pályafutásának receptjét. Második ok a piacgazdasággal párhuzamosan megszületett rendelkezés, mely szerint az orvosok egy része választhatja a vállalkozói formát (köztisztviselői helyet) és sokan a piaci viszonyok miatt lettek pályaelhagyók. Harmadik ok az elvándorlás, ami teljesen új jelenség, de természetes velejárója uniós tagságunknak. Amióta egy magyar sebész nyugat-európai országban három napos hétvégi ügyelettel negyedéves hazai bérét keresheti meg, azóta természetes, hogy a nyelveket is beszélő tehetséges fiatal orvosok a határon túlra kacsintgatnak.

Egyébként ezt a veszélyt ma még sem az egészségügyi kormányzat, sem az Orvosi Kamara nem tartja jelentősnek. Kórházigazgatótól hallottam, hogy a paraszolvencia szempontjából egyik leghálátlanabbnak számító szakma művelője, a kórház patológusa, többet keres pótlékokkal együtt, mint maga a kórházigazgató, mert csak így képes biztosítani, hogy a létfontosságú poszt ne maradjon üresen. És ezzel eljutottunk a kérdés alfájához és Ómegájához. Bármilyen kormány jöjjön is, elkerülhetetlen az egészségügyi bérezés kaleidoszkópjának megrázása. El kell érni valamilyen módon (esetleg több biztosítós szisztéma???), hogy az orvosok itthon is európai színvonalon élhessenek meg a bérükből és ne a rendszereken át öröklött paraszolvencia tartsa össze az egész megroggyant magyar egészségügyet. Különben jogos lesz a kérdés: ki fog itt 10 év múlva gyógyítani? És akaratlanul kívánkozik a morbid humorú válasz, hogy aki fog az is így:
Egy állatorvos megbetegszik. Felkeresi a körzeti orvost, aki így szól:
- Jöjjön, üljön le ide, és mondja el, hogy mi a baja!
Erre az állatorvos:
- Ja, hát így könnyű!
- Jól van, ne mondjon semmit, itt van ez a gyógyszer, szedje be. Ha nem használ, jöjjön vissza, és elaltatjuk végleg.