Szúrka-piszka

Na akkor koccintsunk! - és hozzáütötte vizeletgyűjtő poharát az enyémhez.

Azt írja az újság, hogy nemrégiben egyik programbeszédében a miniszterelnök azt ígérte, olyan jelentős reformokat fognak végrehajtani az egészségügyben, melyek által a beteg végre megtudhatja, miért is fizet egészségügyi hozzájárulást, emellett lényegesen javulnak a szolgáltatások. Mikor ezt olvastam, még nem hevertem ki: éppen előző nap izgattam fel magam egy sima rutin laborvizsgálat miatt.

Rendszeres olvasóim még emlékezhetnek rá, hogy e hasábokon alig több mint egy éve ostoroztam a kerületi szakrendelő intézet laboratóriumában uralkodó állapotokat. Felháborodva tettem szóvá, például, hogy a betegnek kell az alig 15 mm átmérőjű pipettába juttatni éhgyomri vizeletét. Nos elmondhatom, hogy nem írtam hiába, az állapotok azóta változtak, hogy milyenre azt ítéljék meg Önök.

Reggel hét órára bementem kerületünk rendelőintézetébe és már első látásra megállapítottam, hogy Zugló Budapest legbetegebb kerülete, vagy elnevezése nem helytálló, mert inkább Hospice-falvának kéne becézni. Mindezt abból következtettem ki, hogy 7:05-kor érkezve –megszámoltam –, 29. voltam a laborvizsgálatra várakozók sorában. Köztudomású, hogy az ilyen rutin vizsgálatra általában éhgyomorral mennek az emberek. Ott állt tehát velem együtt 30 éhes ember, kezében valamilyen üvegedényben rejtegetett vizelettel, és várt a sorára. Megnéztem az órám: 40 perc múlva kerültem az egyetlen betegfelvételi ablakhoz.

Az ott ülő fiatal asszisztensnő kérte a személyi igazolványomat és TAJ kártyámat. Közöltem vele, hogy évente többször is itt vagyok (sajnos), csak üsse be a nevem és valamennyi adatot megtalál. Ezen jól elvitatkoztunk, majd nagy nehezen elkezdte kitölteni a leletlapot. 10 újjal írt a számítógépen: 9-el kereste a betűt, és eggyel ütött. Ezután a kezembe nyomott egy normális méretű vizeletes poharat (na ez a forradalmi változás a tavalyi viszonyokhoz képest), és rám szólt, töltsem át a magammal hozott vizeletet az ő számkódos edényükbe és várjak a soromra, majd behívnak vérvételre.

Csekély 20 perc után ez is megtörtént, így legalább volt időm az egyetlen férfi vécé előtt megvárni, míg sorstársaim ügyeskedve betöltik pisijüket a kincstári edénybe. A laborba nyolcad magammal hívtak be. Volt közöttünk félvak fehérbotos néni, akivel azért kiabált az asszisztens, mert nem volt hajlandó kabátját, retiküljét és botját maga mellől eltenni. A nővér dühöngött, hogy fog így dolgozni, a néni sírt, hogy nem mer megválni holmijától, mert ő félvak, nem talál semmit, amit nem tart a keze ügyében. Végig kellett hallgatnom azt is, amint a másik székben vérvételre várakozó fiatalember vénáján a számtalan lukat látva lamentál a nővér: hol találok én itt vénát? A fiatalember vihogva közölte: most jöttem le a szerről, ha én tudtam döfni magam, majd csak maga is betalál. Ennyit a személyiségi jogvédelemről, és a kötelező egészségügyi titoktartásról.

Dombon ülő juhászkutya legyek, ha elhiszem, hogy tőlünk nyugatra ennyi ideig tart és ennyi megaláztatással jár az ilyen rutinvizsgálat. Ha a miniszterelnök úr „mélyre nyúló" reformokról beszélt, remélem erre gondolt. Még a váróban ücsörögtem, mikor mellém ült egy betegtárs. Amolyan hajléktalan-jellegű, ápolatlan, koszos, büdös férfiember volt, de hát az ilyen is lehet beteg. Remegő kezében tartotta a poharat a benne gyűjtött vizelettel. Mikor felém fordulva fogatlan száját szóra nyitotta, azonnal tudtam, hogy az éhgyomorra való megjelenést csak enni valóra értette, mert dőlt belőle az italszag. – Haverkám! Szintén a szartúrókra vár? – tette fel a szakszerű kérdést.

Rövid gondolkodás után jöttem rá, hogy a laborosokra gondolt. Mivel mindenki minket nézett, hogy ne szóljanak meg, amiért semmibe veszem a szegény embert, azt feleltem, igen. Na akkor koccintsunk, és hozzáütötte vizeletes poharát az enyémhez. Ekkor belém villant a régi, még létezett szocializmusbeli vicc a szovjet laborvizsgálatról, mely abból állt, hogy a laboráns nő belekortyol a beteg vizeletébe, kiköpi, és már mondja is a diagnózist: Vesehomok!

Remélem a reformok segítségével idáig nem jutunk el…