Szúrka-piszka

Végre egy csúcs, amit mi tartunk, elvégre nem semmi 25 ország lakosságát összemérve egy 10 milliós államnak elsőként végezni bármilyen versenyben

Azt írja az újság, hogy egy uniós felmérés szerint Magyarország a dobogó legfelső fokán áll a szervezet országai között az évi elfogyasztott szeszes italok mennyiségének versenyében, vagyis a fejenként elfogyasztott mennyiség jóval meghaladja az uniós átlagot. Most elhumorizálgathatnék rajta, hogy végre egy csúcs, amit mi tartunk, elvégre nem semmi 25 ország lakosságát összemérve egy 10 milliós államnak elsőként végezni bármilyen versenyben. De még az sem öntötte el melegséggel a szívemet, hogy például magunk mögé utasítottuk a világhíresen nagy ivó cseheket is.

Nem vagyok szociológus, de ahhoz már elég öreg, hogy visszaemlékezzem arra –és olvasmányaimra is –, hogy az italozás Magyarországon rendszertől függetlenül történelmi hagyomány. A magyar ember iszik, ha öröme van, iszik, ha bánat éri, iszik, ha egészséges és azért is, ha beteg. Mind a családi ünnepekhez, mind a valaha közösséget formáló vállalati ünnepségekhez szervesen hozzátartozott az alkoholizálás, de nem maradhatnak ki a sorból az egyházi ünnepek sem, és hát az év vége, mint tudjuk mindig a delirium tremens jegyében telik.

Ahogy a tüdőbajt egykor morbus hungaricus-nak nevezték, az alkoholizmust joggal hívhatják speciális magyar szenvedélybetegségnek. Tudom, most egyesek felsóhajtanak, adjon hálát az Istennek az a család, melyben egy alkoholista van csupán, és nem kábítószer függő, esetleg szeretteit játékszenvedélyével kisemmiző. De hát nagy baj van ott, ahol örülni kell a kisebb bajnak. Az ivás Magyarországon mindig természetes volt, és tulajdonképpen az is baj, hogy társadalmilag elfogadott, kivéve azt a részeget, aki dülöngélve esik a villamos alá, vagy őrjöngő mámorában késsel támad a családjára.

Közismert emberek alkoholizmusát együtt érző összekacsintás kíséri. Elfogadott és közszájon forgó bon mot: az értelmiség előtt két út áll: az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan. Különbség csak abban van, hogy a szegényebb osztályok általában sört, pancsolt bort vagy ismeretlen eredetű röviditalt isznak, mint a bögrecsárdák törzsvendégei, a középosztálytól fölfelé viszont léteznek ma már italdivatok. Ismerek olyan vállalkozót, aki kizárólag egy bizonyos pincészet borát issza, és onnan kartonszám rendszeresen szállítanak neki. Nem számít rangos vendégségnek, ahol az estét nem külföldi röviditallal kezdik, nem kínálnak a vacsorához, ételhez igazított fehér vagy vörösbort és nem francia konyakkal zárják a menüsort.

Évről-évre növekszik az idült alkoholizmusuk következményeként fellépő szövődményekben meghaltak száma. A sajtó löketszerűen beszámol ezekről, élő adásban szörnyülködnek az alkohol káros hatásai fölött pszichiáterek, szociológusok, de sokkal több nem történik. Úgy néz ki, most az egészségpolitikusok bekeményítenek. Mindenféle civil szervezet alakul az alkoholizmusuktól menekülni kívánók megsegítésére, és rövid időn belül állítólag a cigarettás dobozokhoz hasonlóan az ital-palackokon is elrettentő feliratok és ábrák igyekeznek jobb belátásra bírni az úri közönséget.

Én azonban szkeptikus vagyok. Ebben az országban már megpróbálták az égetett szeszek árát úgy megemelni, hogy ne legyen elérhető az idült alkoholisták számára. Eredmény: az emberek kevesebb pénzt adtak haza a családnak, és inkább ittak, de nem ettek. Csődöt mondott az is, hogy egy időben reggel 9 óra előtt tilos volt a szeszesital árusítása. Hasonlóan eredménytelennek bizonyul üzletek, szórakozóhelyek dolgozóinak tiltani, hogy fiatalkorúaknak szeszesitalt adjanak el. Janus arcú a felvilágosító politika is. Egy oldalon szeretnék, ha az ifjúság nem inna, drogozna, ha a felnőtt lakosság csak mértékkel fogyasztana alkoholt. Másik oldalon ott leselkedik a pénzéhes kincstár, melynek hatalmas adóbevétele származik az alkoholból, amelyről a jelek szerint a jövőben sem óhajt lemondani.

Az vesse rám az első követ, aki nem tudja elképzelni, hogy egy születésnapon az ünnepeltet vagy egy sikeres üzlet megkötőjét nem koccintással köszöntil!? Az alkoholfogyasztásnál is, mint mindenben szerintem egyetlen aranyszabály létezne: A MÉRTÉKLETESSÉG!

Ez az polgártársaim, amit meg kéne tanulnunk, és akkor talán elfelejthetnénk az alkoholisták imáját is, amely így hangzik:
Mi piánk, ki vagy a kocsmában.
Szenteltessék meg a te söröd,
Jöjjön el a te borod, legyen meg a kedvenc konyakod,
Ahogy józanon, úgy részegen is.
A mi mindennapi adagunkat add meg nekünk ma.
És bocsásd meg a mi szenvedélyünket,
Miképpen mi is megbocsátunk a józan embereknek.
És ne vígy minket elvonókúrára.
De szabadíts meg minket a kómából.
Mert tied a sör, a bor, a pálinka.
Mindörökké róka.