Szúrka-piszka

Azt írja az újság, hogy forradalmi reformokra készül az új egészségügyi miniszter, és meglépi mindazt, amit már évtizedekkel ezelőtt kellett volna a mai állapot elkerülésére.

Én most sem újságíróként, sem kiszolgáltatott betegként nem óhajtok állást foglalni abban, hogy az eddig meghozott, illetve csak tervezett intézkedések helyesek-e vagy sem. E helyett inkább elmesélek egy történetet, amelyet baráti társaságban hallottam igencsak megbízható kártyapartneremtől. Az illető úr ötven valahány éves, menedzser, jól prosperáló kft ügyvezető igazgatója, rengeteg baráttal, és meglehetős társadalmi érdekérvényesítő képességgel. Nem csak több száz beosztottja, de sajnos örökölt, egész életre szóló cukorbaja is van. Fegyelmezett beteg, betartja orvosa minden előírását, szigorúan diétázik, gyógyszereit minden körülmények között beszedi, és sohasem „bűnözik".

Történt aztán a múlt esztendőben, hogy elment a rendes évi laborvizsgálatra. Mikor háziorvosa – aki sok éve egész családjukat karbantartja – kézhez vette a leleteket, jócskán ráijesztett partneremre. Köntörfalazás nélkül közölte vele: minden paraméter arra utal, hogy cukorbaja miatt, vagy nem is igazán tudni miért, de barátomnak hepatitis B betegsége van, ami figyelembe véve járulékos bajait, körülbelül még félév túlélést jelent. Elképzelhető, hogy az életerős, egyébként jó kedélyű és krónikus betegségével együtt élő ember mennyire megijedt. A háziorvos még hozzátette, létezik ugyan erre a betegségre egy külföldi gyógyszer, amely itthon még nincs forgalomban, de beszerezhető, egyéni elbírálás alapján az egészségügyi hatóság írásos engedélyével, úgy hogy a több százezer forintos költséget indokolt esetben az állam viseli. Ha ehhez hozzá tudnak férni, jelentősen megnöveli a túlélés esélyeit.

Ő, mint háziorvos annyit tehet, hogy felírja a gyógyszert, és elindítja az engedélyeztetési procedúrát, de egyáltalán nem biztos, hogy ez sikerül. Azt ajánlja, hogy a beteg vesse latba valamennyi összeköttetését, mert ez a szer biztosítja az egyetlen lehetséges gyógymódot a halálos kórra. Az én barátom azonnal latba vetette valamennyi összeköttetését: felhívta mindazokat telefonon, akiknek valaha szívességet tett, és valami közük van az egészségügyhöz, megjelent minden olyan társadalmi eseményen, amit eddig fölösleges protokollnak tekintett, abban a reményben, hogy ott poharazás közben összefut olyan potentátokkal, akik befolyással lehetnek kérelme teljesítésére.

A baljós diagnózis nem maradt hatástalan magánéletére sem. Volt egy élettársa, akivel amúgy „vadiban", de több tíz éve boldogan élt, van egy közös tinédzser korú gyerekük. Először is elvette feleségül, hogy halála esetén nehogy utcára kerüljön egyetlen fillér nélkül. Ügyvédhez ment, és letétbe helyezett egy végrendeletet, melyben nem kevés vagyonáról úgy rendelkezett, hogy családjának minden tagja csak jó szívvel emlékezzen majd rá.

Cégénél csak a tulajdonosokkal közölte, hogy lehet, utódról kell gondoskodni, mert ő nem nyugdíjba készül, de mégis kénytelen lesz átadni a mindenki megelégedésére betöltött igazgatói posztját. Kedélyállapota hullámzóvá vált: néha arra gondolt, fütyül a diétára, hisz ha fél év van hátra életéből, azt miért ne élvezze? Közben csendben, de reménykedett abban, hogy illetékesek engedélyezik a méregdrága gyógyszer importját. Eközben legszűkebb baráti köréből valaki, akinek megsúgta a halálos diagnózist, azt tanácsolta, nézesse meg magát még valakivel, egy híres professzorral, aki hepatitis-specialista, rosszabb nem lehet, minthogy megerősíti a kórképet.

Elment a profhoz – mint elmondta, nem spórolt a hálapénzzel –, aki megismételtette a laborvizsgálatot, sőt biopsziát is végzett, mert mint mondta: a kettő együtt adja a biztos kórképet. Ez alatt Isten malmai lassan, de őröltek: a háziorvos közölte: heuréka, engedélyezték a gyógyszer behozatalát, készüljön a kúrára. Két hét után a májspecialista is jelentkezett, magához hívatta, és meglepő dolgokat mondott: az első labor értékei alapján cukorbetegnél valóban lehetett hepatitis B-vel diagnosztizálni.

Mostanra, a citológiai vizsgálat végeredménye, és a még alaposabb laborvizsgálat viszont bebizonyította, hogy valójában egy alkalmi májbetegsége volt, amelyet hazai gyógyszerrel is ki lehetett volna kúrálni, de örüljön, mert már túl van rajta, úgy látszik ennyit a saját immunrendszere is képes volt teljesíteni.
Barátom ekkor került abba az állapotba, amit úgy lehet aposztrofálni: az egyik szeme sír, a másik meg nevet. Tudniillik fél évet élt halálfélelemben, és tett olyan intézkedéseket, amelyek egyébként eszébe sem jutottak volna (kényszerházasság, végrendelkezés, cégtulajdonosok riasztása). Viszont beteg ember számára nincs jobb hír, mint az, hogy javára tévedett a tudomány.

 Mikor háziorvosával közölte az örömteli változást, az éktelen haragra gerjedt: etikátlannak nevezte a májspecialistát, mondván: hogy merte a kontrollvizsgálat eredményét a beteggel ismertetni, és miért nem neki továbbította lezárt borítékban. Egyébként a gyógyszer úton van Pestre, de ezek szerint az ő betegének nincs már szüksége rá.

Most legszívesebben csupán annyit írnék: no comment.

Hozzátenném azonban: remélem, hogy a méregdrága gyógyszer végül valódi hepatitis B-ben szenvedő beteghez jutott el, meg jobb félni, mint megijedni, sorolhatnám a közhelyeket, de nem teszem. És azt sem teszem hozzá rosszhiszeműen, a kalapban az is benne van, hogy barátom háziorvosa őt amolyan „gyógyszerszerző donornak" tekintette, akinek a befolyásával egy másik beteg számára szerzett új életlehetőséget. Partnerem azért megkérdezte tőlem: szerintem, van-e neki még tennivalója, hisz ettől eltekintve, alapjában elégedett háziorvosával. Csupán annyit válaszoltam neki: ha a jó doktor a közeljövőben méhen kívüli terhességet diagnosztizálna nála, szó nélkül váljon el!