Változás a bacilusok tenyésztésében

Egy alkalommal Koch az asztalán felejtett egy félig megfőtt burgonyát, másnap vette észre, hogy különböző pettyek keletkeztek rajta.

Pasteur egy véletlen folytán jött rá, hogy a baromfikolera baktérium elöregedett, ottfelejtett tenyészetével beoltott tyúkokat nem lehet az élő baktériumokkal megfertőzni, azaz védetté, immúnissá váltak. Ez a gondolat vezette rá, hogy a lépfene kórokozóját valami módon legyengítve (egyik állatfajból - tengerimalac - a másikba - nyúl - oltva ) talán megóvná a birkákat is a veszedelmes lépfene-fertőzéstől. Ezt nevezik mai napig is attenuálásnak, gyengítésnek.

A folyamat lényege, hogy amíg a kórokozó hozzászokik egy új fajhoz, azok egyedeit megbetegítve, az eredeti faj iránti megbetegítő képességét elveszíti, vagy ez a képesség jelentősen csökken. Feltételezésének igazában bízva, Párizsban félszáz birkán, teheneken és kecskéken, mint az anthraxra legérzékenyebb állatokon, fényesen be is bizonyította. A sör, a pálinkafőzés, a selyemtermelés, a bor betegségeinek megelőzése után az állattenyésztés területén is fényes győzelmet aratott (és a történetének még nincs vége).

 
De mi köze Kochnak az anthraxhoz, kérdezheti az olvasó joggal. Koch is vizsgálta a lépfene kórokozóit, de a folyékony táptalajon, amely ebben az időben többnyire a húsleves volt, nem tudták a különböző baktériumokat egymástól elkülöníteni, ezért nem lehetett bizonyítani, hogy az adott betegséget melyik baktérium okozza.

Egy alkalommal Koch az asztalán felejtett egy félig megfőtt burgonyát (szerény ebédjének részét) és másnap észre vette, hogy különböző jellegű és színű pettyek keletkeztek rajta. Ezekből mintát vett és mikroszkópja alatt megvizsgálva kiderült, hogy minden petty másféle baktériumok halmazából áll. Ezt követően a baktériumokat már nem folyékony, hanem szilárd táptalajon tenyésztette és így sikerült izolálnia a bacilus anthracist, a lépfene kórokozóját. Ennek tiszta tenyészetével oltva be fehéregereket, majd vérükből ismét kitenyésztve ugyanazt a kórokozót, bizonyította be, hogy egy bizonyos betegséget ugyanaz a baktérium okoz.

A lépfene kórokozójának vizsgálata közben figyelte meg azt is, hogy a bacilus átalakulhat spórává, ami életképességének tartós megőrzését jelenti akkor is, ha a baktérium szaporodásának nincsenek meg feltételei. Így a spórák a talajban évtizedekig életképes állapotban maradhatnak, ami az " elátkozott legelők" magyarázatát adja, ahol a legelő nyáj a lépfene kórokozójával fertőződhet.

Ezt követően Koch és munkatársai ( Fridrich Loeffler, Emil Behring, Paul Erlich) számos baktériumot izolált a különböző betegségekben, többek között a kolera kórokozóját is. (A kolera elsősorban Indiában és Egyiptomban pusztított, de Európát sem kímélte. A múlt század eleji hatalmas nápolyi kolerajárványt szemléletesen örökítette meg Axel Munthe svéd orvos – aki önkéntesként vett részt a betegek ellátásában - a San Michele regénye című könyvében, de ismert a magyar történelemből is a híres koleralázadás az 1831-1832-es kolerajárvány idején, amely félmillió ember halálához vezetett Európában.) Koch nevét azonban nem ez, hanem a tüdőbaj kórokozójának felfedezése tette fényessé, méltán jutalmazták 1905-ben Nobel díjjal. Ezek voltak azok az előzmények, amelyek lehetővé tették a bakteriológia és a fertőző betegségek elleni eredményes küzdelem diadalútját.

Ha a bakteriológia történetét olvasgatjuk, se szeri se száma a különleges és izgalmas felfedezéseknek: hogyan jött rá az - először hazánkban ismertetett - baktériumok által termelt méreg, a diftéria toxin létezésére Emile Roux, hogyan készítette el Behring az ellene ható ellenmérget, az antitoxint, ezzel gyermekek ezreinek életét megmentve, hogyan találta meg Fleming 1928-ban a baktériumok elleni hatásos első szert, antibiotikumot, a penicillint, amely emberek milliójának életét mentette meg. Nem véletlen, hogy a mikroszkopikus élőlényekkel foglalkozó kutatók között számos Nobel-díjassal találkozhatunk.

Ideje már megtudnunk azt is, hogy tulajdonképpen miféle élőlények ezek a baktériumok?