Erőltessem?

Erőltessem? Tisztelt Lajtavári doktor! A párom 7. éve pánikbeteg (31, ffi). Most, ha jól tudom, Floxetet szed. A pszichiátere semmit nem tesz, csak újra meg újra fölírja a gyógyszert. Sajnos nem tudtam eddig (másfél éve vagyunk együtt) rávenni a páromat, hogy keressen jó pszichiátert, sőt, segítek, mert egyszer rossz tapasztalata volt eggyel, és "amúgy sem hisz ebben". Szerintem inkább nagyon fél. Ön szerint ér valamit, ha találok egy szerintem jót (voltam éppen most valakinél kétszer, de nem vált be, nekem szorongásos depressziós tüneteim vannak olykor), és bejelentem neki, hogy megyünk? Nem tudom, hogy működnek a férfiak ilyen szempontból? AZt viszont nem tudom elfogadni, hogy így kelljen élni, hogy a pánikbetegség nyomassza az életünket. Válaszát köszönöm.

Kedves levélíró!
Teljesen jogos kérdés, de nehéz rá válaszolni. Teljesen igaza van, hogy nagyon nehéz egy ilyen nehezen meghatározható, gyógyítható " betegséggel"  együtt élni.
Valami elképesztő módon megnőtt a pánikbetegek száma, szinte természetessé kezd válni, hogy a páciensek nem jönnek rendbe, hosszú évekig járnak kezelésre, lényeges eredmény nélkül. Ilyenkor mindíg felmerül a kérdés, hogy valójában miről is lehet szó. Miért nem gyógyulnak,vagy miért ilyen viszonylag kis számban. Számomra a pánikbetegség kezd olyan jellegű problémává válni, mint az  alkoholizmus, dohányzás, elhízás . A közös bennük, hogy a páciens szenved, segítséget is kér, de az állapot mégsem javul. Ezek nem fertőző betegségek. El kellene gondolkodni azon, hogy mi értelme van pánikbetegnek lenni. Nem
azt akarom mondani, hogy direkt csináljuk, vagy tettetjük a betegséget, de biztos, hogy bizonyos értelemben véd az élet egyre több stressze, nehezen elviselhetősége ellen. A betegszerep, azért egyben felmentés is sok minden alól.
Nem ismerem az Önök életét, nyilván nem tudom megfogalmazni, hogy ezt mikémnt fordítsam le az Önök helyzetére. És persze jönnek a kérdések. Miért Ön keres orvost, miért nem a párja?
Nyilván egy jó orvos megtalálásához, talpraesettségre, jó érzékre, jó kommunikációs készségre, szociális intelligenciára van szükség. Szerintem az alapvetően szorongó, félő, gyakran gyengének bizonyuló páciens áthárítja ezt a felelősséget, de egxyben bele is nyugszika betegségébe. Mintha így jobb lenne neki. Tudom, hogy csupa kérdést teszek fel, amikre bizony nehéz válaszolni. Pedig enélkül nem tudunk szembenézni a kor " betegségével". Mi lenne, ha meggyógyulna?, jó lenne ez neki. Önnek nyilván jobb lenne, ezért keres Ön orvost. Kényszerítse a másikat? A szándék biztosan jó, de az eredmény kétséges, sőt rossz. Valószínüleg romlani fog a betegsége. Miért? Az igazán jó kapcsolatról azt mondjuk, hogy a másik teljes elfogadásával jár. A betegség beletartozik ebbe? Vagy jelzi, hogy a kapcsolattal is baj van, de nagyon nehéz változtatni, akár kilépni belőle. Nyilván Ön is abban reménykedik, hogy egyszercsak vége lesz a varázsnak és a párja olyan lesz, mint 7 éve. Akkor 24 éves volt. Nem tudom érti, érzi-e, hogy miért ez a sok kérdés. Lehet, hogy nagyon szigorúnak fogok tünni, de a félelmek, rosszullétek megszüntetéséhez bizony nagyon erős késztetésre, győzni akarásra, sikeres életet élni akarásra van szükség. Lehet, hogy a párja feladott már sok mindent, de nem szeretne magányos lenni és így élnek - boldogtalanúl. Szerintem ezen kellene hosszasan gondolkodnia. Jó ez így, vagy nem. Ha jó, akkor ne erőltesse a gyógyulást, ha nem, akkor vonjon le következteztéseket. Nagyon nehéz világban élünk és nem a párját akarom hibáztatni. Az a tapasztalatom, hogy minél nehezebben élhető a világ, annál több furcsa, nehezren gyógyítható és alapvetően mentális probléma jelenik meg az emberek között. Valahogy meg kellene találni a közös menedéket. Különben maradnak a gyógyszerek, tönkremennek a kapcsolatok és csökken az egészség.
Tudom, hogy most nem adtam orvosi tanácsot, abban reménykedem, hogy talán emberit igen. Most jelent meg Szendi Gábornak a Pánikbetegség című könyve, biztos sok mindenben téved, de inkább az igazára kellene figyelni esetleges olvasás közben.
Együttérzéssel: dr.Lajtavári László