evacs

evacs

Tisztelt Doktor Úr!

Elkeseredett anyaként írom most a levelemet.

Két gyermekem van, a nagyobbik fiam 22 éves. Rendkívül jófejű, kifejezetten tehetséges , jelenleg egyetemre jár matematikus szakra.

Én az apjától elváltam amikor még óvodás volt, elsősorban a férjem megbízhatatlansága, rendszeres alkoholizálása miatt, ami egy idő után olyan mértéket öltött, hogy már nem tudtam elviselni. Elveszítette a munkáját, egész nap csak aludt, éjjel járt el inni.

Dani fiamat a válás látszólag nem viselte meg, akkoriban az ovó nénik sem vették észre a hangulatán a változást.

Új házasság, új testvér később.

Daninak nagy sikerei voltak a tanulásban, szerteágazóan versenyeken vett részt, többféle sporttal foglalkozott, nyitott és vidám fiú volt.

Gimnazista korától érzek változásokat. Az apja kb. félévig volt teljesen távol városunktól, alkoholelvonó kezelésen vett részt, és azóta nem is iszik.

De akkortájban kezdődött, hogy Dani bezárkózott a szobájába, és különböző számítógépes játékokat kezdett játszani. Mivel a testvére tíz évvel fiatalabb, ezt a nagy elzárkózást a korkülönbségnek is tulajdonítottam, nem akarja, hogy a kisebb gyerek zavarja őt a tevékenységeiben.

Ekkor voltak még barátai, akikkel eljárt kosarazni, focizni, stb...

Kitűnően érettségizett a gimnáziumban, elkerült a felsőoktatásba.

Szinte élvezte a matematikát, reggelente sokszor már könyv volt a kezében, mikor felkeltünk mi is. Nagyon rendszerető, a szobája mindig példaértékűen rendbe volt rakva.

A második év végén már érezhetően lanyhult ez az érdeklődése, a vizsgái még jól sikerültek, de már csak a korábbi lendületből adódóan. Néhány tanár már megjegyezte, hogy év végére elfáradt.

Mi tudtuk, hogy ez az elfáradás a számítógépnek köszönhető, a ballagásra kapott laptopján rengeteget játszott. Itthon is ez vált fő tevékenységévé, szinte minden idejét kitöltő állandó elfoglaltsággá.

A tavaly őszi félévben a szünetben elmentünk kirándulni együtt a családdal (a két gyerek, én és a jelenlegi párom). Nem szívesen töltötte velünk az időt, akkor már mindenütt előrement, lemaradt, került bennünket tevékenységeink közben. Majd egyszer kifakadt, hogy ő nem fog jó képet vágni, nem játssza meg magát, amikor az egyetemen a tanulmányai úgy állnak, hogy egyetlen vizsgára sem lesz bocsátható.

Pánik, beszélgetések, egy hónap itthon töltött idő és az apjával történt megbeszélés alapján úgy döntöttünk hárman, hogy mindezen sikertelenségek ellenére folytassa a félévet, bár egyetlen a szakterületéhez szükséges tárgyat sem tudott felvenni. De megírta a szakdolgozatát, megvédte és néhány szép eredményt produkált a tárgyaiból.

Én azonban látom, hogy a reggelt a számítógép bekapcsolásával kezdi, és az éjszakát hajnaltájban legtöbbször a géppel zárja. A kommunikációt velem is szinte teljesen beszüntette, alig lehet szót váltani vele.

Barátai nem kereseik, és ő sem azokat. A korábban szerintem példaértékű kapcsolatunk teljesen odavan, ő begubózott és nem hajlandó kijönni a csigaházból.

Én nagyon szeretem, de már ellentétes érzelmekkel kezdek viszonyulni hozzá, sokszor megbánt, agresszíven reagál a közeledéseimre. Én is sokszor vagyok ingerült vele, állandó veszekedési felületünk a :"hagyd abba a számítógépezést!".

Tudom, hogy rossz irányba halad, tudom, hogy segíteni kellene neki, de nem tudom, hogy hova forduljak!

Kérem segítsen abban, hgy megfelelő és nagyon jó szakemberhez fordulhassunk a gyógyulása érdekében, nagyon értékes és jó emberke volt, kár lenne, ha tönkre tenné a szenvedélybetegség!

Amíg szakemberhez jutnk, addig is mit tudok tenni? Jó-e, ha tiltom? Próbáljak-e közös programokat szervezni (ahová nem akar eljönni)?

Próbálkozzam a beszélgetések kezdeményezésével?

Nagyon bánt a kialakult helyzet és nagyon szeretnék segíteni, a családon belül mindenkit megvisel a helyzet. Én állandóan keresem magamban is a hibát!

Válaszát előre is köszönöm!

Tisztelettel

egy reménykedő anya jelige: evacs

Kedves reménykedő anya.
Érezhető, hogy nagyon megviseli mindaz, ami a fiával történik. A baj csak ott van, hogy ezzel nem segít neki, remélem legalább az Ön gondjai csökkennek.
Nincs értelme a múlton és a váláson gondolkodni, látom, nagyon megviselte és felelősnek érzi magát még mindig.
Egyetlen igazi remény van, ha a fia saját maga kéri a kezelést és a segítséget.
Az "aggódó anyai tekintet" csak összezavarja.
Együttérzéssel: dr.Lajtavári László