fekete-fehér macska

Kedves Doktor Úr/Doktor Nő, Az idén kezdtem el ősszel az orvosi egyetemet és mivel egy vidéki kisvárosban élek, kollégiumba költöztem. Múlthét vasárnap óta egyre rosszabbul érzem magam, szorongok, gyakran tör rám sírási kényszer, alig tudok enni és aludni, gyakran görcsöl a hasam és minden ok nélkül egyre kilátástalanabbnak érzem a helyzetemet. Pedig a szobatársaim kedvesek, a barátommal is tudunk találkozni minden nap. Kb. két évvel ezelőtt már voltak hasonló problémáim, de azt az otthoni környezetben jobban tudtam kezelni, bár voltak vissza-visszatérő, enyhébb hullámvölgyek. Szeretnék szakorvoshoz fordulni, de úgy érzem, ahhoz , hogy rendbejöjjek, itt kéne hagynom az egyetemet. Viszont ha itt maradok, nem bírnám hosszú távon. Tanácsát előre is köszönöm. Tisztelettel: fekete-fehér macska

Kedves fekete-fehér macska!
Jaj, csak azt ne tegye. Szerintem ha lassan, koncentráltan többször újra elolvassa a levelét, saját maga is rá fog jönni mi a problémáinak az oka. Jó lenne, ha a szavak, mondatok végén szünetet tartana és megpróbálná befelé fordulva meghallani mi van a csendben, a szünetekben. Ott történnek a legfontosabb dolgok.
Szándékosan nem írom meg, mit gondolok, hiszen ha nem jön rá, bízom abban, hogy újra ír nekem, akár közvetlenül, vagy hívjon fel.
Szívesen találkoznék is Önnel.
És most elmesélek Önnek egy nagyon személyes történetet, amit még soha irtam meg, lehet, hogy eddig nem jött el az ideje.
Én is súlyos veszélyhelyzetbe kerültem az első év után.Tudja, az első év után kötelező 1 hónapos ápolási gyakorlat van. A sebész főorvos abban a megtiszteltetésben részesített, hogy megengedte, hogy végignézzek egy epekő mütétet. Ott álltam egy kis széken mellette, miközben operált. Nézegettem mi történik. A főorvos szépen kivette az epehólyagot és odamutatta nekem, "látod Lacikám, igy néz ki az epehólyag!"
Többre nem emlékeztem, csak arra, hogy valahol fekszem, fehér köpenyesek sürögnek körülöttem és hallottam "elájult szegény...elájult szegény..."
Igen ez történt. Fogalmam sem volt, hogy nem birom nézni a vért és a mütét sokkját a vegetatív idegrendszerem nem tudta feldolgozni és úgy döntött, hogy "kimenekít" a helyzetből.
Beleestem a tamponoskosárba, a beteget szegény ott hagyták a műtőasztalon, mindenki engem kezdett gyógyítani, pillanatok alatt én lettem a beteg.
Nagyon megrémültem, én is arra gondoltam, hogy ott kellene hagynom az egyetemet, hiszen ezzel a vér fóbiával nem lehetek orvos. A következő két évben a helyzet csak rosszabb lett, képtelen voltam bemenni a boncolásokra, a mütéti helységekbe és lassan már a vér szóra is kezdtem érezni, hogy elájulok.
A negyedik év után ismét volt gyakorlat, ezúttal már sebészeti gyakorlat volt, aminek kötelező része volt, hogy egy mütétben asszisztálni is kellett.
Tudtam, hogy most jön a végjáték. Ha nem győzöm le valahogy magamat, akkor hiába tanultam annyit, abba kell hagynom az egyetemet.
Úgy tűnik, hogy ez a valódi vészhelyzet jót tett nekem, mert egy mosolyogtató, de végül is kreatív megoldást sugallt nekem.
Minden áldott nap, lassan elindultam a műtő felé és amikor kezdtem érezni a rosszullétet megálltam.
Másnap újra aztán újra és újra. Észrevettem, hogy minden egyes nap 1 méterrel tovább tudok menni. Kiszámoltam, hogy két hét alatt be tudok jutni a műtőbe.
Be is jutottam, miután senki sem tudta mi zajlik bennem, szabadon nézelődtem, nyugodtan vettem a levegőt és egyre közelebb mertem menni a műtőasztalhoz és a gyakorlat végére már be mertem mosakodni és kibirtam az asszisztálást.
Győztem. Győztem önmagam felett. Sebész persze sohasem lett belőlem, azt, hogy igazából (pszichológiai értelemben) mi is történt velem, csak sokkal- sokkal késöbb, a sajátélményű pszichoterápiám alatt értettem meg. Pszichiáter lettem.
Ne haragudjon, hogy ennyire részletesen irtam le ezt a nagyon személyes történetet, de azt gondolom, hogy ami a legszemélyesebb az egyben a legáltalánosabb is. Hiszen mindenki olyan tünetektől, érzésektől szenved, ami nagyon idegen és váratlan a számára. Az egész úgy müködik, mint egy rossz spirál, egyre rosszabb és rosszabb lesz és az irracionalitás irracionális megoldást sugall: "el kell kerülni a helyzetet". Azaz el kéne menni az egyetemről.
Önnél más a helyzet, de a müködés ugyanaz. Biztos vagyok abban, hogy Önből (pontosan a történtek miatt) egy átlagon felüli orvos lesz. Humánus orvos, eggyel több egy egyre inkább csökkenő emberfajtából.
Tudom, hogy Ön is képes lesz legyőzni önmagát, így nem bátor, hanem hős lesz. A választás joga az Öné. Lehet, hogy nem hiszi, de én sejtem az Ön történetének is a végét.
Ha nem tud erre saját maga rájönni, kérem szépen keressen meg engem és megígérem, hogy segíteni fogok. Jó lesz ez így?
Kollegiális együttérzéssel: dr. Lajtavári László