hogyan lehetne mindezt helyre tenni magamban?

hogyan lehetne mindezt helyre tenni magamban?

Problémám joggal nevezhető érdekesnek... (az is)Elmondhatom, hogy boldog párkapcsolatban élek már 4 éve. Ennek ellenére sokszor eszembe jut a gyermekkori nagy szerelmem, akit még kislánykoromban ismertem meg és akit úgy 15 éve nem láttam már. Akkoriban nagyon szép napokat töltöttünk együtt, sok szép emlék köt hozzá. Közben aztán felnőttünk, messzire kerültünk egymástól, megszakadt mindenféle kapcsolat. 7 éve voltam azon a helyen, ahol megismerkedtünk, mert nem messze van az otthonomtól. Előkerültek az emlékek és a vágy, hogy egyszer újra láthassam őt. Ez a vágy napról napra egyre erősebb volt bennem. Volt, hogy napjában ezerszer fogalmazódott meg bennem, hogy megkeresem. A 7 év alatt sok mindent megpróbáltam: kiderítettem hol lakik, felvettem a kapcsolatot a testvéreivel, mindenkiről tudtam már mindent, de róla semmit. Aztán a napokban úgy döntöttem, nem húzom tovább a dolgot: meglátogattam őt és a családját. Sokat késett a találkozóról és azután sem volt nagyon beszédes velem. Engem annyira sokkolt a látványa – nagyon nem úgy nézett ki ahogyan én álmaimban azt elképzeltem – hogy én nem is

kérdeztem tőle szinte semmit. Aztán elváltunk – ki tudja megint hány évre… Vártam, hogy esetleg megkeres engem, reménykedtem, de már nem tudok. Egyértelmű, hogy nem keltettem fel az érdeklődését. Én viszont – a látottak ellenére is – nagyon ragaszkodom hozzá. Nem múlik el úgy nap, hogy ne jusson eszembe. Teljesen hozzátartozik a mindennapjaimhoz. Megkeresni nem akarom többet, mert nem szeretném, ha zaklatásnak venné. (Neki is van már családja. Bár egyszer már elvált, most van egy élettársa.) Szóval nem akarok belerondítani az életébe, elmondani végképp nem akarom, hogy mit érzek, hiszen elég hülyén venné ki magát… Mégis valami annyira köt hozzá. Nem tudom mi. Mondhatnám, hogy ez csak egy kis fellángolás, de már 7 éve?? Egy olyan valakihez vonzódom, akit kiskoromban nagyon megszerettem, most alig ismerem és nem tudom elengedni a gondolatot, hogy egyszer mi még lehetünk boldogok együtt. Sokszor mondják: semmi sincs véletlenül. Hát kérdem én: miért nem hagy nyugodni ez a személy már 7 éve??? Tudom, hogy el kellene felejtenem, de nem megy… Már naplót vezetek, hogy ki tudjak írni magamból mindent,

mert ezt elmondani senkinek sem merem. Igazából a kérdésem annyi, hogy hogyan lehetne mindezt helyre tenni magamban? Előre is köszönöm.

Kedves levélíró!
Nagyon szépen köszönöm az őszinte, mélyen emberi és azt hiszem nagyon sok ember problémáját érintő levelét.
Nézegetem az évekkel ezelötti leveleket és megdöbbent, hogy mennyire megváltozott a levelek tartalma stílusa. Kezdetben szigorúan szakmai kérdéseket tettek fel, de örömmel látom, hogy egyre jobban megtisztelnek bizalmukkal és bizony az lélek legtitkoltabb, legrejtettebb és talán legnehezebben megválaszolható történeteit irják meg. Aztán, amikor este
bekapcsolom a Tv-t rögtön megvan a válasz. Ebben a rohanó, felszines, egyre képmutatóbb kultúránkban az emberek valószínüleg tömegestül maradnak magukra lelkük gyötrelmeivel, ami viszont ugyanolyan ,mint évtizedredekkel ezelött.
Úgyhogy köszönöm a bizalmát !
Nagyon nehéz válaszolni, mert az élet talán legalapvetőbb kérdését feszegeti, azt, hogy hogyan is állunk a boldogsággal ?
Helyesebben hogyan viseljük a szeretet erejének csökkenését, miközben próbálunk megfelelni az egyre materiálisabb, önzőbb és önérdékét kereső kultúránk elvárásainak. A környezetvédök a természet pusztítása miatt aggódnak a bolygónk jövőjéért, én a szeretet teremtő erejének csökkenése miatt húznám meg a vészharangot - ha lenne ilyen. A gyerekkori szerelmének megőrzésére, táplálására Önnek alapvető szüksége van. Próbálja elképzelni, mi lenne enélkül ? Lehet, hogy ez adja Önnek az erőt a mindennapok elviseléséhez, ez a titok, ami csak az Öné, amit nem lehet elvenni. Amikor találkozott vele - ha jól értem sorait - már nem álmai szerelmével találkozott - és attól tartok, ha kialakulna egy " valódi " kapcsolat ez nem bihztos, hogy kiállná a valóság
próbáját. Ez sok mindentől függ, elsősorban Öntől. Nagyon kevés ember tudja megvalósítani az álmait, ezért maradnak meg az álmok. Sokan, ha megpróbálkoznak ezzel, azt kell tapasztalniuk, hogy szinte mindent fel kell áldozni, amit eddig megteremtett és nem bíztos, hogy képes az igazi szerelem megvalósítására. És akkor ott zokog egy hiábavalónak érzett élet roncsain. Iszonyú belső erő kell, ahhoz, hogy jogos álmát megvalósítsa és nekem úgy tünik, hogy álombeli szerelme nem azonos azzal, akivel annyi idő után találkozott. Persze lehet, hogy tévedek. Amit Ön ilyen őszintén leír, érthetővé teszi, hogy miért zokogunk a
happy-end el végződő romantikus hollywoodi filmeken, vagy a nagy romantikus  regényeken, vagy mások szerelmi történetein. Mert valahol mindannyiunkban megvan az igény erre. És lehet, hogy ez így jó, ez tudja élhetővé tenni az egyébként nehezen
élhetőt. Önnek szerencséje van, mert legalább álmaiban megvalósította azt, amit az emberek többsége még álmaiban sem mer, csak szenved valami nagyon nagy űrtől. Próbálja ezt a történetet valahogy ilyen pozitívan felfogni és gondolja
végig, mi lenne, ha.... Néha jobb megőrizni egy álmot, mint elveszíteni a tápláló energiáinkat, ami mindíg az szereteből fakad.
Vagy nézzen körül, vegye sorra kapcsolatait ( magán és munkahelyi, ismerettségi köri stb. ) és nézze meg, miről szólnak. Mennyi bennük a szeretet. Lehet, hogy az álmát úgy is meg tudná valósítani, hogy a valós kapcsolatait kezdi fokozatosan feltölteni több szeretettel. Nem könnyű. Nem tudom, mennyit segített az őszinteségre adott őszinte válasz. Remélem valamit.
együttérzéssel: dr.Lajtavári László