megkeseredett

megkeseredett

Kedves WebOrvos,

Külföldön élő 37 kétgyermekes családanya vagyok (gyermekeim 7 és 2 évesek). Úgy érzem teljesen ki vagyok borulva, és nem tudok kilábalni belőle. Teljesen tanácstalan vagyok. Próbálok könyvekből erőt, tanácsot gyűjteni, de nem megy. Röviden a problémám: Szerető, kedves férjem van, amit tud segit. A problémám az, hogy 10 évvel ezelőtt külföldre költöztünk és nem nagyon sikerül beilleszkednem. itthon vagyok a kétéves kislányommal és nagyon egyedül, elszigetelve érzem magam. Férjem egész nap dolgozik. Nincs családtagunk, felületes barataink vannak, szinte nincs is. 10 év alatt sehol, se vacsizni ketten, vagy moziban; gyerekekkel mentünk el talán 2szer nyaralni pár napra, ami nem volt éppen pihentető. Megoldhatatlan, hogy férjemmel kikapcsolódjunk. Gyerekeim nagyon mozgékonyak, nagyon oda kell figyelni rájuk. Kislányom nem alszik már nappal, éjjel felébresztenek minket. Kialvatlan vagyok, sokat sirok. Már a gyerekek előtt is elsirom magam. Nincs lehetőségem tornázni, sétálni nem lehet a kislányommal mert nem tűri a babakocsit,

gyalog meg nem sokat tudunk még menni együtt. Az elmúlt 10 év alatt hiztam kb. 30 kilót és öregedtem 50 évet lelkileg, testileg. Anyagilag nem állunk jól, filléres gondjaink vannak. Közben tanulok a főiskolán, de nagyon nehezen találok rá időt, inkább késő este, éjjel, de már egyre nehezebb rászánnom magam. A gyerekeimmel próbálok sokat foglalkozni, tanulni, mesét olvasni stb. mindennap főzök, mosok, takaritok. De a napi monotonság, egyedüllét felőröl. Mit tegyek? Szedjek erre valami gyógyszert? A magányt, elszigeteltséget nem lehet gyógyszerrel gyógyitani. Sokat kiabálok elkeseredettségemben, és rengeteget elégedetlenkedek a helyzetemmel, a körülményeinkkel, amit

férjem már egyre nehezebben visel. Nagy megértés van köztünk, de érzem, hogy valahol távolodunk egymástól. Gyerekeimtől arra sincs időm, hogy magammal foglalkozzam, elhanyagoltnak érzem magam. Szeretném élvezni a családi légkört, de inkább csak a bosszankodás uralkodik el rajtunk. Fiam nagyon érző kisgyerek, de ugyanakkor nagyon szófogadatlan, sokszor ismételem el neki ugyanazt és már ez is fáraszt. Kislányom az asztal tetején ugrál egész nap, szórakoztatni kell, hogy egyen, egyszerűen ki vagyok merülve. Nincs segitségem mostmár 8 éve lassan és nem is lesz. Mit tegyek? Depresszióm van? Vagy ez normális minden családban, ez a szülői feladat, hogy a végsőkig kimerült legyen? Hol lehet erre segitseget kérni? Mi történik, ha

orvoshoz fordulok evvel a problémával? Elnézést hosszú levelemért, csak rossz napom van, egész nap sirtam, már a levegőre sincs kedvem kimenni. Üdvözlettel,

"megkeseredett" jelige

Kedves levélíró!
Köszönöm megtisztelő levelét, bár mindenki ilyen pontosan le tudná írni, hogy mi a problémája és venné is a fáradtságot ennek leirására.
Úgy tünik Ön felnött ember, felelősségtudó, tisztességes, mások érdekeit szem elött tartja. Dehát ebben az akár idillikusnak is nevezhető képben Ön mélyen boldogtalan. Ennek oka van. Lehet a magány, lehet más is. Nem tudom hol él, de egészen biztosan segítségre szorul pszichoterápiásan és valószínüleg gyógyszerrel is. Most ez legyen a fő feladata: Önmaga. Képzelje el, mi lenne Ön nélkül. Ne kockáztasson, kérjen segítséget, mégha ez nem olyan könnyű Önnek.

Az ember nem boldogtalanságra született!
Üdvözlettel: dr.Lajtavári László