Szélmalom harcot vívnak

Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Weborvos!

Szélmalom harcot vívnak

Tisztelt Gerencsér Emőke!



Még tavaly egyszer írtam Önnek egy hosszabb levelet, amire megdöbbentően őszintén válaszolt magánéletét sem kihagyva, amely mélyen meghatott. Azóta is sokszor van a fejemben, szívemben...

Nyáron nagyon komoly hasibevérzésem volt,2,5 liter vérrel volt már teli a hasüregem mire komolyan vették a fájdalmaimat és mire kezdtem elveszíteni az eszméletemet, valamit fulladtam. Megoperáltak. Teljes hosszában felvágtak. Négyszer. Nem állt el a vérzés. Rengeteg vérátömlesztést

kaptam. Közben pedig rettegtem, túl élem-e, fel tudom-e nevelni két kis gyermekemet. Bár már gyermekkorom óta járom a kórházakat, de még ennyire sohasem voltak középkoriak a körülmények. A betegek a saját véres lepedőjükben feküdtek napokig, mert nem volt ágynemű. Ha kiégett a villanykörte nem volt helyette másik. A műtőbe egymás után vitték a betegeket ugyanazon a lepedőn /nőgyógyászat/, legfejebb megfordították.

Nővért nem lehetett látni, s közölték nem is tudnak jönni, mert alig vannak... Az orvosokat is csak néha-néha futólag pillantottam meg, de akkor is halálfáradtan, kedvetlenül, sokszor már teljesen lelketlenül rohantak valahová.... Kedves Dokrotnő! Belülről láttam az iszonyatot. Megéltem a teljes káoszt, nincstelenséget, igénytelenséget, koszt, káoszt. Mondja hogyan bírják? Keresztény embernek vallom magamat, de bizony sokszor kívántam, azt, hogy kötözzék három hónapra ezekhez az ágyakhoz azokat az embereket akik felelőssek ezért a helyzetért! Van fény az alagút végén?

Van némi remény a helyzet javulására? Tele vagyok félelemmel, nehogy megint bekerüljek... Sajnos az egészségem nagyon ingatag. Félek, hogy emiatt a lehetetlen helyzet miatt fognak a gyermekeim árván felnőni. Mert bizony manapság az emberélet egy fillért sem ér... Tudom. Egész

nyáron tapasztaltam. Örültem ha reggel amikor bejött a nővér nem rúgott belém. Pedig ha ágytálazni kellett azt is megcsináltam magamnak, rendbe tettem magamat. Még azért sem szóltam, hogy vigyék ki, gyűjtöttem benne a vizeletet, csak ha nagydolog volt akkor szóltam... Magamat átközötem,

stb... Mégis remegtem, ha nyílt az ajtó! És gyötört a fájdalom, ahogyan anyázva mosdatták a "rohadt vén banyákat", akikkel üvöltöztek, a mikor az nem tudta lenyelni azt a 10 gyógyszert amit egyszerre a szájába dobáltak. Nekem se menne... Én etettem a mellettem lévő nénit aki nem tudott felkelni, és alig volt magánál, mert egyszerűen senkinek sem tűnt fel, hogy ha levágják az ebédjét, akkor azt Ő nem tudja megenni... Nem elég tehát az a végtelen sok fájdalom, szenvedés, de sajnos a mai helyzetben még azzal is meg kell bírkózni, hogy szinte gyűlölik a betegeket... Ez vár hát ránk? Gyűlölet és megvetés közepette kell majd meghalnunk? Nagyon elkeserítő!!! Tudom, hogy van néhány orvos és nővér

akik szentekhez hasonlóan nem adják fel. Akikben van még lélek, és nem tudom honnan, de van még erő a gyógyításhoz is! Szélmalom harcot vívnak, de nem adják fel! Isten segítse Őket és Önt is és hiddje el végtelen hálás Önnek és Önöknek minden beteg, mert Önök ritka gyémántok!!!

Isten áldja!

Kedves Mónika! Nehéz időben szörnyű tapasztalatokat szerzett. De hála Istennek mindezek ellenére felgyógyult és nevelheti két kisgyermekét. Nincs utánpótlás, úgy tudom, ápolónőnek alig páran tanulnak. Találkoztam tiszta kórházi osztályokkal, jóindulatú ápolónőkkel az utóbbi években is, de sajnos ez nem általános. Az ápolás, mosdatás, ágytálazás, etetés régebben segédápolók
feladata volt, ilyen ma nincs. Csak nagyon kevés fizetésért robotoló nővérek és ápolók vannak. Persze ez nem mentség a brutális megjegyzésekre. A helyzetet egyre többen látják, látjuk és nincs módunk azon érdemben javítani. Tehát nem tudok Önnek sem megoldást, sem kiutat mutatni, mondani. Igaza van, a nincstelenség nem lehet azonos az igénytelenséggel. Kívánom Önnek, hogy tartósan jó életminőséggel áldja meg az Isten, ne
legyen soha és sehol megvetett beteg és tisztességben, boldogan nevelhesse fel a gyermekeit. Tisztelettel
Dr. Gerencsér Emőke