Szomorú anya-apa

Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Weborvos!

Tisztelt Webovos! Kérem segítségét abban, hogy lehet anyaként túlélni azt, hogy gyermekem nem akar tudni a szüleiről? Próbálom magam túltenni rajta, de képtelenség!! Felnőtt gyemekem bipoláris depessziós lett. Évekig éltünk úgy, ahogy lehetett. Neki külön családja volt.Rengeteg ottani cirkusz után hazajött.Egy évig élt újra velünk.Utána elkezdett bennünk hibáztatni az élete elsiklása miatt. Közben a házastársa újra elkezdte telefonon hivogatni, /de arra már a saját különvagyonát képező lakását a mi tudtunk nélkül átajándékozta a htásának/ bolondította mindennel.Azt is hajlandó volt a gyermekem aláírni, hogy a volt saját lakását csak a házastárs használja, ő be sem mehet. Egy napon csúnya veszekedés után elment. Most nem akar a szüleivel kapcsolatot tartani. Nem tudjuk él-e,hol lakik, hol dolgozik, semmit. Ezt hogy lehet feldolgozni?? Mit tegyünk.Az a bűnünk,hogy nagyon szerettük, mindent, ami tőlünk telt igyekeztük megadni.Nem merem a nevét kiejteni, mert akire olyan büszkék voltunk,ma nem tudjuk hol van.Ha keressük, nem veszi fel a telefonját.Mit tegyünk?" Szomorú anya-apa"jelige

Kedves levélíró!
Nagyon nagy fájdalom az, amit átélnek. Sajnos nem tudjuk, hogy miért ezt, vagy azt a sorsot kaptuk az életünkben.A fiúk -ha beteg is -de már felnőtt ember és nincs gondokság alatt. Lehet, hogy meg kellene próbálni elengedni őt, bármilyen nehéz is. Ha sikerül, akkor szerintem vissza fog jönni és bizom abban, hogy sikerül rendezniük a kapcsolatukat. Ne hibáztassák magukat, nincs értelme. A levelükből egyébként is csak szeretetet érzek a fiúk iránt, a szeretet pedig nem árt, hanem gyógyít. De érzem az aggódást ís. Az nem biztos, hogy jó. Tudom, hogy első olvasatra kicsit szokatlan, amit irok, de higyjék el, hogy csak akkor tudnak segíteni a gyerekükön, ha elsőször Önmagukon segítenek, ha a saját életükkel foglalkoznak, a saját céljaikkal a jövőjükkel, ha kezdik érezni, hogy már nem függenek annyira a gyermekük sorsától. Tudom, hogy iszonyúan nehéz ez, de próbálják meg, azt
hiszem ez a járható út.
Őszinte együttérzéssel:
Üdvözlettel: dr.Lajtavári László