úgy látjuk nem javul a helyzet

úgy látjuk nem javul a helyzet

Tisztelt Doktor Úr!

Édesapám 56 éves, 2008 januárjában került korházba viszonylag enyhe tünetekkel, melyek valamiféle bakteriális fertőzés miatt súlyosbodtak, melynek következtében majdnem meghalt. Hetekig mesterséges kómában tartották, összességében 3 hónapot töltött kórházban, majd további egy

hónapot szívszanatóriumban rehabilitáción. Lassan egy éve, hogy itthon van, azóta próbáljuk minden erőnkkel támogatni, hogy minél hamarabb sikerüljön lelkileg is túljutnia a betegségen, de úgy látjuk nem javul a helyzet.

Az egykor karakán, életerős, vidám ember azóta csak akkor beszél ha kérdezzük, naphosszakat ül takaróba bugyolálva a tévé előtt, nincs igénye saját magára és a környezetére, akkor tisztálkodik ha rászólunk, napközben órákra eltűnik és hazudik arról, hogy hova indul, stb... Próbáljuk megbeszélni vele a problémát, de elzárkozik, nem válaszol. Minden felmerülő problémára legfeljebb az a válasz, hogy neki most mit kellene tennie!? Egy alkalommal járt pszichiáternél, de az elbeszélgetés után nekünk csak annyit mondott, hogy az orvos szerint semmi baja, csak el kell foglalnia magát. Nem tudom az orvos valóban ezt mondta-e, vagy csak édesapám találta ki (mi nem beszéltünk az orvossal). Szeretnék hinni

benne, hogy valóban semmi baja, de a mindennapjaink nem ezt mutatják, inkább érzem azt, hogy szép lassan mindegyikünket felőröl ez a helyzet. A kérdésem az lenne, hogy mi lehet ez, betegség utáni depresszió? Hogyan kezeltethetnénk ezt, ha esetleg ő nem akar orvoshoz fordulni? Nem kényszeríthetjük, de a jelen helyzet sem állandósulhat. Előre is köszönöm segítségét!

B.

Kedves levélíró!
Sajnos a helyzet pontosan annyira szenvedésteli, ahogy Ön teljesen érthetően leírja. Tudomásul kell venni (iszonyúan nehéz) hogy az a bizonyos életerős, vidám apa már nincs és nem hiszem, hogy várható olyan mérvü változás, hogy akár megközelítse az akkori Én-jét. Nincs más megoldás, mint elfogadni az új helyzetet. Persze minden segítséget meg kell adni édesapjának, mert
megérdemli. Ez bizony kemény erőpróba.
Segíteni mindig sokat lehet, ehhez azt kellene megtudni (akár ráérzéses alapon), hogy miben kér segítséget az édesapja. Tudom, hogy óriási teher a súlyosan beteg hozzátartozó gondozása és sajnos erre a helyzetre senki sincs felkészülve, felkészítve. Ez a modern kór egyik legnagyobb problémája.
Azt szokták mondani, hogy helyzetek vannak, de hogy hogyan viselkedünk ebben ez már a mi dolgunk. Szépen hangzik, de megcsinálni gyötrelem.
Sajnos csak lemondással és az együttérzés fokozásával tudnak valóban segíteni.
Mindenképpen meg kellene érdeklődni, hogy lakhelyükhöz közel milyen szociális és egészségügyi ellátási szolgáltatások léteznek, amik működnek is.
A pszichiáter csodát nem fog tenni, bár az új, a hangulatra, aktivitásra ható gyógyszerek sokat segíthetnek
Együttérzéssel: dr.Lajtavári László