Hogyan viselkedjünk a túlsúlyosokkal?

A legtöbb embernek eszébe sem jut, hogy helytelen lehet kijavítani, kioktatni vagy éppen megalázni vadidegeneket, akiknek az az egyedüli hibájuk, hogy túlsúlyosak. Mary Mitchell, aki a Reuters hírügynökség számára írott cikkében felemeli szavát e magatartás ellen, több illemtani könyv szerzője, valamint egy vállalati vezetőket képző szervezet (www.themitchell.org) alapítója és vezetője. A kövérségre tett alkalmi megjegyzéseket szerinte nem csupán ártalmatlannak tartják azok, akik megfogalmazzák a gúnnyal teli mondatokat, de akad köztük olyan is, aki azt hiszi, hogy "tanácsaival segíti" a túlsúlyos embereket. És minél kövérebb valaki, annál többen érzik úgy, hogy jogosan prédikálnak neki, vagy megalapozottan figurázzák ki. Ez apróságnak tűnik, de nem az.

Az elhízás olyan jelenség, amely világjárvánnyá vált. Az amerikaiak több mint negyedrésze túlsúlyos. A következmények drámaiak: magasabb a halandóság, több ember betegszik meg különben megelőzhető kórokban, sok milliárd dollárt adnak ki olyan gyógyszerekre, amelyek gyakran eredménytelennek bizonyulnak.

Michelle Obama, az amerikai elnök felesége hadat üzent a kövérségnek. A légitársaságok ugyancsak. A munkaadók kerülik a témát, amikor csak lehet. Ennek ellenére a kövérséggel kapcsolatos közbeszédet mégis a felsőbbrendűség érzete hatja át - mármint a nem túlsúlyosak részéről.

Mary Mitchell szerint a kövérséggel szembeni hadjáratnak nem szabadna oda vezetnie, hogy eltűnik az együttérzés. A jó modor azt jelenti, hogy kedvesek, tiszteletteljesek és figyelmesek vagyunk másokkal szemben: képesnek kell lennünk arra, hogy a másik ember helyzetébe képzeljük magunkat, és mindig tiszteletben kell tartanunk az egyén emberi méltóságát. De vajon miért feledkeznek meg erről oly gyakran az emberek, amikor a testsúly a téma?

A szakértő konzultált túlsúlyosokat kezelő orvosokkal, sebészekkel és páciensekkel, akik készek voltak bátran megosztani kínos tapasztalataikat.

Az elmondottak alapján sikerült körvonalaznia a kövérek életérzését. Állandó nyomásnak vannak kitéve, folyton zavarba hozzák őket. Szégyellik magukat az idegenkedés és elítélés miatt, amelyet mások szemében látnak - még akkor is, ha az illetők vadidegenek. Szüntelenül attól rettegnek, hogy beszorulnak a forgóajtóba, összetörik alattuk a szék vagy a toalett, nem lesznek képesek feltápászkodni, ha elesnek. Még ha nem is hallják - ez is előfordul -, pontosan el tudják képzelni, miként ítélik meg őket a mellettük ülő szomszédjaik az autóbuszon, a vonaton és a repülőgépen. Az elhízottak rögtön észreveszik a helytelenítés vagy az azonnali elutasítás fényét azok tekintetében, akiknél állásinterjúra jelentkeznek - már ha egyáltalán elmennek a találkozóra. Mindenekelőtt pedig valamennyien fájdalmasan tudatában vannak: szinte mindenki azt hiszi, hogy megszabadulhatnának a túlsúlytól, ha akár csak parányi akaraterőt is tanúsítanának, ha nem lennének annyira lusták, ha nem ennék ezt, vagy nem csinálnák azt.

A rendszeresen elviselt megjegyzések a tűrhetetlen pimaszságoktól a leplezetlenül leereszkedő és az atyáskodó megfogalmazásokig terjednek: "Mikorra várod a kisbabát?"; "Milyen gyönyörű lennél, ha egy kicsit leadnál a súlyodból!"; "Miért nem tudod visszafogni magad?"; "Én nem tekintelek túlsúlyosnak.".

De szavak sem kellenek. Pillantások, kuncogások, gúnyos vagy önelégült mosolyok is ugyanolyan fájdalmasan sebezhetnek. Egy másik személy súlyáról beszélni az illető engedélye nélkül durva és nem helyénvaló fellépést jelent. Ha valaki egy kövér személlyel dolgozik együtt vagy csak fogadja őt, tudnia kell, hogy nagyon kellemetlen számára, ha nincs elég személyes tere vagy kényelmetlen a felkínált bútordarab. Ennek tudatában jobban kielégíthetjük igényét.

Meghívásoknál jobb elkerülni az olyan helyzeteket, amikor csak karosszékek állnak rendelkezésre. Számukra könnyebb karfa nélküli székekre leülni és azokból felállni. A dívány rettenetes lehet.

Óvakodjunk a túl sok járással vagy álldogálással járó programoktól: ha valaki botot használ vagy tolószékben közlekedik, ez természetes gesztus az irányában, de a túlsúlyosoknál csak kevesen gondolnak erre. Ha kövér emberrel sétálunk, mi magunk kezdeményezzük, hogy meg akarunk pihenni egy percre - de nem feltűnően. Ha netán azt kérdezzük, segíthetünk-e valamiben, ezt a legtermészetesebben, magától értetődően tegyük.

"Úgy tűnik, mintha a legtöbb ember el akarna nézni mellettem. Szívesebben veszem, ha tudomásul veszik, hogy kövér vagyok, mintha látszólag észre sem veszik kínlódásomat" - fogalmazta meg egy testes illető. A legjobb tehát az lenne, ha ezeket az embereket arra biztatnák, hogy helyzetük tudatában maguk lépjenek fel azért, hogy igényeiket kielégítsék, jogaikat tiszteletben tartsák, és olyan teljes életet élhessenek, amilyet akarnak. Ez azonban nem menti fel a többieket az együttérzés kötelezettsége alól.

Gondoljuk meg: a kövérség elleni harcban akár akaratunkon kívül megtagadhatjuk magunktól azt a barátságot, kollegialitást, kreativitást és intelligenciát, amely minden negyedik ember nyújthat nekünk. Ki veszít többet?