Diabétesz láb: olcsóbb levágni, mint megmenteni?

Az utolsó egészséges szövetért is meg kell küzdenünk! – fogalmazott a diabéteszes láb kezelésével, a végtag-amputációk elkerülésének lehetőségével foglalkozó, a speciális centrumok létrehozását és a megfelelő finanszírozást sürgető előadásában Szokoly Miklós, a Péterfy Sándor utcai Kórház-Rendelőintézet és Baleseti Központ orvos-igazgatója az IME infekciókontroll konferenciáján nemrégiben.

Kevesen foglalkoznak diabéteszes lábbal (kellene a kézzel is), miközben cukorbetegség szövődményeként érintett szem és a vese viszonylag megfelelő figyelmet kap. A gyors és hatékony ellátás a nemzetközi gyakorlatban már jól bevált, úgynevezett diabéteszes láb centrumokban válhatna valóra, ahol különböző szakemberek dolgoznak szoros együttműködésben – így a diabetológusok, angiológusok, sebészek, érsebészek, plasztikai  sebészek, intervenciós radiológusok, sebkötöző szakemberek, bőrgyógyászok, gyógycipő-készítők, diétás nővérek és szociális munkások is.

Legalább hat centrumra lenne szükség a hazai ellátásban, ám eddig hiába fordultak a GYEMSZI-hez, az államtitkársághoz, az OTH-hoz, panaszolta Szokoly Miklós, megjegyezve: hosszú évek óta nem történik semmi. Pedig már a cukorbetegség felfedezésétől kezdve szűrni kellene a lábakat, ugyanis a korai kiemelés és kezelés éppoly fontos, mint a késői ellátás.

Évente nyolcezer nem traumás lábamputációt végeznek a kórházakban, ezek vezető oka a diabétesz: a népbetegségnek tekinthető kórkép miatt végzik az amputációk felét, ugyanakkor  a levágás helyett a lábak fele megmenthető lenne megfelelő diabétesz gondozással és az ehhez kapcsolódó finanszírozással, állította. Ma ugyanis elképesztő módon a lábamputáció olcsóbb  orvosi beavatkozás, mint amikor az orvos a láb megmentésére törekszik. Ez abból adódik, hogy az amputáció egyszeri beavatkozás, jó HBCs-vel fizet, míg a tartós kezelés rendkívül  sokba kerül. S nemhogy központja, de kódja sincs a diabétesz láb ellátásának, így nehéz kódolni, elszámolni a költséges eljárást, s ráadásul a kiadásokat nem lehet belőlük fedezni. Pedig nagyon jó eredmények születnek a ballonos tágítással és a rekanalizációval (értisztítás). Mindemellett fontos lenne az orvosok képzése is a diabéteszes láb felismeréséhez, mert ezen a téren is jelentős hiányosságok mutatkoznak.

Jellemző, hogy péntek délután esnek be az ambulanciára a neuropátiás betegek, későn érkeznek, sokszor kiterjedt gangrénával, szeptikus állapotban. A beteg ugyanis nem érez  fájdalmat, csak azt, hogy szeptikus állapotba került, magas láza van – s majd kiderül a bakterológiai vizsgálat során, hogy ötféle baktérium lakozik már a sebében.

Nem szabad összetéveszteni az iszkémiás és a neuropátiás lábat: ha a diagnózis felállításánál tévednek, az súlyos következményekhez vezet. A neuropátiás láb ugyanis megmenthető, az iszkémiás lábat viszont amputálni kell. A téves diagnózis a neuropátiás láb esetében feleslegesen magas amputáció elvégzéséhez vezethet, az iszkémiás lábnál viszont a  késlekedés a beteg életét is veszélybe sodorhatja. E két kórkép megállapításához megvannak a megfelelő eszközök, tette hozzá Szokoly Miklós.

Praxisából is szörnyűséges, a XXI. századi orvostudományt megszégyenítő felvételeket mutatott beteg, üszkösödő lábakról. Mindezek ma kialakulnak, mert például a háziorvos, a diabetológus nem kapatja le a zoknit a gondozott betegével, nincs aki szűrje, vizsgálja a lábakat, nincs megteremtve a szükséges gyógyító gondozói hálózat.

A cukorbetegség pedig túlzás nélkül állíthatóan globális járvány, hazánkban is egyre több a diabéteszes a 20 és 70 évesek között, becslések szerint egymillió embert fenyeget a kórkép megjelenése, amelynek előfordulása évente 6-8 százalékkal nő. A diabéteszesek körében a lábamputáció veszélye negyvenszer nagyobb, az amputáció pedig körülbelül tízszázalékos halálozással jár. A diabétesz szövődményként kialakuló érbetegségek átlagosan 6-10 évvel rövidítik meg a várható életkort. Tehát van mit tenni ezen területen (is).