Értékteremtés

Rózsa András, a Teva Magyarország Zrt. vezérigazgatója 2009-ben úgy érezte, háborgó tengeren hajózik iránytű nélkül.

Mint a most záruló évet értékelve elmondta, kiszámíthatatlan, előreláthatatlan, nem megjósolható körülmények között kellett a lehető legjobb eredményt elérni. Kényszerekről, lehetőségekről, a jelenről és a megjósolhatatlan jövőről beszélgettünk.

Idén is elmaradt a gazdasági növekedés, és nem kezdődött meg az egészségügy átalakítása. Egy ideig még ezek között a körülmények között kell dolgozni. Hogyan alkalmazkodik ehhez a helyzethez a kórház, az orvos, a gyógyszergyártó?

Van egy közös vonás: mindenki túl akar élni. A legnehezebb helyzetben talán a kórházak vannak. Közvetlenül utánuk, majdnem azonos szinten következnek az orvosok. De a világ is megváltozott, és ezt tudomásul kell vennünk. Az elmúlt 30-50 évben a lakosság átlagéletkora és várható életkora jelentősen megnőtt. Ennek következtében egy új, jelentős létszámú csoport jött létre, a 60 éven felüliek köre. Az ő életkoruk és életmódjuk megváltozott, más igényekkel lépnek fel a társadalom és a gazdaság felé. Ezen igények teljesítése csak akkor valósítható meg, akkor képzelhető el, ha felnő hozzájuk úgy az orvosi gyakorlat és tudás, mint az igények kielégítését szolgáló termékek gyártására hivatott iparágak. Ez a magyar orvostársadalom és a magyar gyógyszeripar számára jelentős kihívást jelent.

Milyen megoldást lát erre a helyzetre?

Az egészségipar jelentős előnyöket kínál, ha élünk vele, Magyarország számára is. A fogyasztói szokások változásának lényege, hogy a fogyasztó, a beteg, ma már nem csak sokáig akar élni, de jól is. Az életminőség a hétköznapi állampolgár részéről egyre inkább elfogadott és legitimált igénnyé válik. Ennek kielégítése a jövőben jelentős mértékben az egészségügy és a társadalombiztosítás feladata lesz, a háziorvosoknál indul, és a szakrendelőkön át a kórházakon keresztül valósul meg. Ahhoz, hogy egy országban jelentős egészségipar jöjjön létre, jól kontrollált, magas színvonalú és stabil egészségügyi hálózatra, ezen belül képzett és elkötelezett háziorvosokra, hatékonyan működő szakrendelőkre és modern kórházakra van szükség. Sajnálatos módon a mai magyar egészségpolitika nem ebbe az irányba mozog, ami kedvezőtlen mindenki számára: a költségvetéstől az önkormányzatokon át az orvosokon keresztül a betegekig.

Választások előtt vagyunk. Eddig minden kormány meg akarta reformálni az egészségügyet, egyiknek sem sikerült. Ön mire számít?

Lassan eljutottunk arra a szintre, hogy az egészségügy olyan életveszélyes üzem, ahova egészséges embernek nem szabad belépni, betegnek meg még kevésbé. Az a szervezetlenség, a finanszírozási problémák, az őskáosz, ami létrejött az egészségügyben, a kórházakat kimondottan veszélyes hellyé teszi. Eljutottunk egy olyan pontra, ahonnan már nincs lejjebb. Mindig riogattak minket, hogy ha nem kap elég pénzt az ágazat, akkor majd összeomlik. Hát, jelentem, összeomlott. Csak az összeomlás nem úgy következett be, ahogy vártuk. Arra számítottunk, hogy majd bezárnak a kórházak, de egy sem zárt be. Mindegyik működik, de nagyon rosszul, hiszen a beteg egyre rosszabb ellátást kap. Alapvető paradigmaváltásra van szükség.

Mit hiányol?

Ma a gazdaságot nem vezényli senki. A Gazdasági Minisztérium annyira vehető komolyan, mint a MÁV egyik albizottsága. A gazdasági stratégia helyett a pénzügy uralkodik. Senki nem tudja megmondani, mi Magyarország iparpolitikája. Nem tudjuk eldönteni, mit kell csinálni. Európában minden kis országnak megvan a maga húzóágazata: Finnországnak a Nokia, Dániának a Lego, Hollandiának a Philips…

És Magyarországnak?

A széthúzás. Az egészségügy – és ezért kell a paradigmaváltás – lehetne húzóágazat. Kiderült, hogy helytelen az a szemlélet és gyakorlat, ahogy a mindenkori kormányzat az elmúlt 20 évben az egészségügyet kezelte: hogy az ágazatot érintő súlyos döntéseket a Pénzügyminisztériumban hozzák azon az alapon, hogy hol lehet több pénzt megtakarítani. Az egészségügy a jelenlegi költségvetés rendszerében olyan területként szerepel, amit a kormány finanszíroz. Kiderült, hogy ez nem igaz. A bevételi oldalt ugyanis nem könyvelik, csak a kiadást. Tehát azokat a nagyon komoly értékeket, amelyeket az egészségügy előállít, máshol tartják számon, és így nem veszik észre, ezért gondolják, hogy innen kell a legtöbb pénzt elvenni. Igaz ugyan, hogy többen halnak meg a kórházakban és a mentőautókban, de a spórolás a legfőbb szempont. A tisztánlátást az is akadályozza, hogy nem ismerik fel, hogy amikor a biztosító az egészségügyi szolgáltatást a szolidaritás elve alapján ingyen vagy alacsonyabb áron veszi meg az embereknek, az csupán egy biztosítói tevékenység, és valakinek meg kell fizetni a valóságos árat. Hát mi fizetjük meg: az a három-négymillió ember, aki tízmillió beteg ellátását a járulékaiból finanszírozza. Ez így igaz. És mit mond az állam? Hogy nem a 3-4 millió ember fizeti meg igazából, hanem ő. Ma már odáig terjed ez a téveszme, hogy azt állítják: a költségvetés támogatja a gyógyszergyárakat, mert támogatás van a gyógyszereken. Ezért lehet csökkenteni a gyógyszerkeretet és növelni a gyógyszergyárak adóját.

Nem a beteget támogatja?

Dehogynem! De ha ezt mondaná, nem tudná a gyógyszergyárat külön adókkal is megadóztatni. Azt is állítják, hogy az állam támogatja kórházakat. Egy vassal sem támogatja. Azt támogatja, hogy a beteg a TB-nek befizetett pénzéért szolgáltatást kapjon. A 90-es évek közepén eljutottunk odáig — és azóta romlik látványosan a helyzet —, hogy kialakult egy piacgazdaság, amin belül létezik egy darab tervgazdaság: az egészségügy. A kettő nem kompatibilis, mert a tervgazdasági szektorban levők is egyre gyakrabban találkoznak a piacgazdasággal. Kialakult egy munkaerőpiac, egy energiapiac, és egyre inkább piaci áron kell megvásárolni azt, amit az állam nekik önköltségi áron hagy megvenni. Ma egy kórház nem azt mondja egy biztosítónak, hogy neki egy vakbélműtét egy bizonyos összegbe kerül, és erre rászámol 10% profitot. Ha kicsit emelni akar az áron, amibe a műtét kerül, akkor jön a Pénzügyminisztérium, és a fejére csap. A kórházak most is annyi pénzt kapnak, mint két évvel ezelőtt. Ott tartunk, hogy visszaállítják a korábbi finanszírozási rendszert, de a korábbi áron! Az inflációt vajon ki fizeti ki? Valaki pedig kifizeti. A PM szerint a rosszul gazdálkodó kórházak. Szerintem a betegek. Annyira rossz ma már az egészségügy, hogy szerintem nincs tovább, muszáj lesz foglalkozni vele. Két lehetőség nyílik: vagy szervezetlenül, fejetlenül beleöntünk még ugyanennyi milliárdot, és magasabb költségen tartjuk fenn a tervgazdaságot, vagy elismerjük azt, hogy az egészségügy az értékteremtő nemzetgazdaság része, és képes profitot termelni.

Mire adhat lehetőséget a gazdasági válság az egészségügyben?

Rá fog kényszeríteni minket arra, hogy végre felismerjük: az egészségügy értékteremtő ágazat. Néhány tapasztalt szakember a jobbítás szándékával megalapította az Egészségügy Baráti Társaságát. Ők nem csupán egy költségvetési fejezetről, hanem többről: egészségiparról beszélnek.

Nem szentségtörés a gyógyítást iparnak nevezni?

Pontosítsuk a fogalmat! Nem az iparszerű egészségügyről gondolkoznak, hanem az egészség iparágról? Pontosan. Az egészségipar hazai fejlődését segítené egy nálunk is megfigyelhető világtendencia: majd 30 évvel kitolódott az emberek várható életkora, és nem pusztán tovább, hanem jól akarnak élni. Tovább szenvedni senki sem vágyik. Az emberek aktívan akarnak élni, és ehhez a vágyhoz lehet felfejleszthető iparágakat kapcsolni. Úgy gondoljuk, hogy Magyarországnak ezen a piacon komparatív előnyei lehetnek. Az ellátás, a prevenció, a gyógy-turizmus, a gyógyvizeink, a kozmetikai műtétek, a fogorvosi beavatkozások — hiszen már Angliából járnak hozzánk fogorvosi kezelésekre — mind ennek a piacnak részei. Egy sor területen kiugrót tudnánk alkotni, ha az állam értékteremtő ágazatként tekintene az egészségügyre. A tanulmány szerint, ami a felkérésünkre elkészült, ma a GDP 5,6%-át költik egészségügyre. A már most ismert és fölmért egészségipar több mint 8%-ot hoz.

Vagyis úgy gondolja, hogy az iparágat hagyni kellene fejlődni, és a beteget kellene támogatni?

Igen.

Mennyi idő kell ahhoz, hogy ez a típusú szemlélet – ha egyáltalán hajlandóak elfogadni – gyökeret verjen Magyarországon?

Ha lennének olyan gazdaságpolitikusok, politikusok, akik hajlandók pozitívan gondolkozni, akkor 3-5 év.

Az idei évet egy háborgó óceánhoz hasonlította. A Teva hogyan hajózott idén?

Váltakozó sikerrel. A cég tulajdonképpen jól teljesített: a tavaly szeptemberi előirányzatunk 95%-át elértük. Ez a Teva által gyártott és forgalmazott gyógyszerek eladásából származó üzleti eredmény. Egy másik üzletágunk, a nagykereskedés, egyetlen partnerünk, egy patikalánc bedőlése miatt veszteséges lett. Itt le kell nyelnünk a veszteséget, hiszen senki nem láthatta előre.

Nemrégiben egy különleges ultrahangkészüléket ajándékoztak a Kardiológiai Intézetnek…

Egy egészen speciális, háromdimenziós ultrahang- berendezést vettünk nekik. Magyarországon nagyon kevés van ebből a készülékből, a Kardiológiai Intézet pedig nem engedhette meg magának, nem volt rá pénze. Az ilyen típusú adományokra sokat költünk, még akkor is, ha nem tudunk érte semmit kérni. Annak idején, a legelső gyógyszerünk piacra dobásakor elhatároztuk, hogy amennyiben sikeresek leszünk, a bevételünk egy részét visszaforgatjuk az egészségügybe. Úgy érezzük, ez kötelességünk. Ez az adomány gyönyörűen illik ebbe a koncepcióba.

A beszélgetés eredeti változata a KÓRHÁZ szaklap 2009/12. lapszámában jelent meg. Köszönjük a másodközlés lehetőségét!