TURÁNI ÁTOK?

Olyan jó lenne hinni ilyesmiben! Hogy nem mi vagyunk hülyék, csak ilyen a természetünk már vagy ezer év óta. Hogy a pogány sámánok átkozták meg Szent Istvánt, amiért elhagyva az ősi hitvilágot, kereszténnyé tette a népet és az országot. Vagy ugyanők Gézát, a Vérszerződésben állítólag benne lévő elv felrúgása miatt.

Az átok

A megállapodás állítólag az volt, hogy Álmos leszármazottai közül az uralkodó halála esetén a legidősebb rokon örököli a trónt. „Aki ezt megszegi, örök átok sújtsa.” Ehelyett Géza a Nyugat-Európában akkor már általános elsőszülöttségi elvet alkalmazta, azaz az uralkodó legidősebb fia örökölte a trónt. A „paradigmaváltás” vesztese Koppány vezér volt. Lett is belőle nagy balhé, de Koppány és a pogányok elbukták. Azóta tudjuk: a sámánokkal vigyázni kell… De az átok itt maradt: legyen a magyarok között örök időkre viszály, széthúzás, ellenségeskedés.

Persze napjainkra kiderült, hogy Koppány történetet leszámítva a többi legenda néhány kiválóságunk „irodalmi munkáságának része”, hogy csak Vörösmarty Mihályt és Herczeg Ferencet említsem, de mivel hihető, és tetszetős volt, valamint felmentett az egyéni felelősség alól, úgy elterjedt, mint a COVID a nagyvilágban. Süvölvény koromban suttogva mesélték, mert az akkor terjesztett járvány, a materializmus és az ateizmus nem tűrte a konkurenciát.

A vesztes

Napjaink kirobbant vitái, konfrontációja mögött évtizedes feszültségek, tartósan megoldatlan problémák húzódnak. Nagyobb tévedés nélkül mondhatom, és ezzel nem szeretnék újabb feszültséggócot teremteni, hogy a rendszerváltást követő három évtized stratégiai vesztese az egészségügy.

Annak ellenére mondom, hogy rengeteg fejlődés, korszerűsítés is történt, számos korrekció, jószándékú, javító kísérlet segítette a felszínen maradást. De ez nem volt elég ahhoz, hogy egy rendszerében kiegyensúlyozott, működésében nyugodt és kiszámítható, minőségében mérhető és egyenletes, gazdasági szempontból az ország valóságos erőforrásainak megfelelő, a betegek számára könnyen hozzáférhető, „betegbarát” egészségügy alakuljon.

Nem szeretnék igazságtalan lenni. Rengeteg pozitív erőfeszítés, részben az Európai Unió által is támogatott fejlesztések, hatalmas szellemi energiák mozgósítása, lokális sikertörténetek százai jelezték, hogy a terület fontosságát szinte mindenki ismeri és elismeri.

Orvosok tízezrei, szakdolgozók százezrei keresték és találták meg itt a legnemesebb értelemben vett hivatásukat. Tanultak, dolgoztak gyógyítottak, ápoltak, hiszen fekvőbetegek milliói és járóbetegek tízmilliói fordultak hozzájuk akut, programozható vagy krónikus ellátásért, segítségért a három évtized alatt. De észre kell vennünk, hogy nagyon sok egészségügyi dolgozó fáradt bele a napi küzdelmekbe, a szegénységgel, elégtelen jövedelemmel való birkózásba, a szervezési hibák és elégtelenségek miatti túlterhelésbe és hagyta el a magyar egészségügyi pályát.

Orvosok külföldre, ápolók külföldre vagy más ágazatokba, gazdasági-műszaki és kisegítő dolgozók a reálszféra számtalan munkahelyére. Ha lenne egy varázspálcám, a mai egészségügyi foglalkoztatottak minimum kétszeresét, de egyes területekre akár többet is vissza tudnék varázsolni, ha nem a való világban, hanem valamelyik vidám mesefilmben élnénk.

Politikasújtott terület

Ha nagyon mérges vagy depressziós vagyok, gyakran mondom és írom (szinte minden jegyzetemben az elmúlt három évben) hogy ágazatunk „politikasújtott terület”. Persze, tudom, hogy ez így se nem teljesen igazságos, se nem hibátlanul tisztességes, de a sarokba szorítottság érzése néha akkor is indulatokat vált ki, ha se életkorom, se tapasztalataim miatt ezt már nem engedhetném meg magamnak.

Alapvetően egy bajom van minden idők egészségpolitikájával: nem teremtették meg azokat az intézményeket, amelyek folyamatos és napi beavatkozás nélkül, lényegében politikasemlegesen finanszíroznák és üzemeltetnék az egészségügyet. Ezek „csírái” persze itt vannak, de a mindenkori politikai rendszer nem meri „elengedni” ezeket. Így keletkezik az a hamis illúzió, hogy van bal, jobb, esetleg egyéb oldali egészségügy.

Amikor egy egészségügyi államtitkár (és nyilván a környezete, munkatársai) és a Magyar Orvosi Kamara elnöksége, illetve néhány tagja a nyilvánosság előtt „egymásnak esik”, néha olyan érzésem van, mintha a reménytelenségben vergődő koldusok verekednének az utcasarkon. Tudom, hogy a hasonlat túl erős, hiszen a kulisszák sokkal gazdagabbak: minisztériumi palota, jelentős költségvetés, hatalmas törvényhozói háttér, illetve orvosi kamarai székház, hivatali apparátus, a legújabb hírek szerint 20 ezer feletti kamarai tagként megmaradó orvos. A díszletek magasztosabb képes sugallnak, de ezekből ki kellene keveredni valaminek: valamilyen eredménynek.

És pillanatnyilag én ezt nem látom. Pedig az idő fogy, itt ebben a vitában győztes igazából nem lehet.

Az erdész hiánya

Most ünnepeltük a 1848-as forradalom és szabadságharc kezdetét. Szó esett a hősies bukásról is. Amiről egy árva szó nem esett, az a 18 év, ami a kiegyezésig eltelt, bosszúval, meghurcolással, bezárkózással, passzív rezisztenciával. De a kiegyezés után, akármit is gondolunk róla személyes magányunkban, esetleg Kossuth dörgő hangú szózatát hallgatva az első magyar hangfelvételről, a nemzet felemelkedése, majd az ipar, a gazdaság, a közlekedés szédítő fellendülése, az oktatás, az egészségügy korszerűsítése 1867 és 1914 között ment végbe. És hasonló, bár kevésbé intenzív az 1956 -os forradalom leverése és a repressziós időszak után 1963-65-től a kezdetben lassúbb, majd gyorsuló konszolidáció, felemelkedés, a „legvidámabb barakk”, a világútlevél, és benne a magyar egészségügy komoly fejlődése, modernizációja.

Tudom, tudom, most nem volt forradalom. De azért a COVID + háború + gazdasági válság + migráció + viták az Európai Unióval már súrolják egy ilyen krízis határait. Meddig fogunk várni? És mire vagy kire?

Hogy oldjam a feszültséget, elmesélem a régi viccet: „A TASZSZ (egykori szovjet hírügynökség) jelenti: a derék szovjet partizánok kiverték a brjanszki erdőből a gaz német fasisztákat. Másnap: a gaz német fasiszták kiverték a brjanszki erdőből a partizánokat. Harmadnap: a derék partizánok kiverték…stb. Negyednap jött az erdész, és hazazavarta mind a két bandát”.

De sajnos itt nem látszik az erdész! És ez a probléma nem tud addig várni, amíg Kásler professzor meg nem találja a kihalt Árpádház oldalági rokonait, hogy megpróbálkozzunk egy alkotmányos monarchia felépítésével. Hogy valaki lássa már el az „erdész” feladatkörét…

Jöjjön egy konkrét történet, hogy ne csak elvi síkon beszéljek a problémákról.

Kicsi város nagy kórháza

Számos kisebb, Árpád-kori település közül 9-nek az összevonásával jött létre Ajka városa 1959-ben. Gyönyörű fekvésű tájban, a Bakony észak-déli vonulatai között egy nyugat felé nyitott medencében, jelentős erdőségektől keretezve találjuk a kisvárost. Története 100 évvel korábban indult, amikor egy pásztor külszíni szénréteget talált Csingervölgyben. Vasút, szénbánya, iparosítás, bauxitbánya, alumíniumkohó, üveggyár, hogy csak a nagyobbakat említsem a kis iparváros több tucat üzemének. A városnak kórház is „jár”, egy csodálatos épületben nyílt meg 1972-ben.

Talán egy francia vagy bostoni kórház volt az előképe, a BME Középtanszék két kiváló építésze, Krizka György és Rimner János tervezte. Tömbkórház, csillag alakban elrendezett három szárnnyal, központi közlekedő és kiszolgáló maggal. Sebészet, szülészet, belgyógyászat, neurológia, majd traumatológia, kisebb szakmák és a megye központi infektológiai osztálya. Gyönyörű zöldeskék burkolat, jó volt ránézni.

Veszprémben voltam pályakezdő, a megyei kórház több lerobbant régi épületben, és egy szűkös viszonylag új manuális épületben működött. A sárga irigység kerülgetett bennünket, ha megláttuk az ajkai kórházat. Mivel a városka lélekszáma fénykorában is alig érte el a 30 ezer főt, a természetes felvevő terület, a Bakony ritkán lakott területén még 100 ezer főt se tudtak hozzáadni, már az 1980-as években látszott, hogy aránytalanság van. Ezt próbálták szervezéssel javítani, de a megyei kórház is csak 30 kilométerre volt. A Bakonyban volt még egy kis „ékszerdoboz” kórház Zircen, tüdőkórház Farkasgyepűn, Pápa is viszonylag közel a Bakony északi lejtői alatt, egyszóval konkurencia is akadt.

Eleinte jó volt egy vadonatúj kórházban dolgozni, orvosok, ápolók szívesen mentek oda. Három prominens orvost is tudok említeni Ajkáról. Ott dolgozott Mikola István, aki pályakezdő korától, osztályvezető főorvosságon át főigazgató főorvosig minden poszton helyt állt. Pusztai Erzsébet 14 éven át művelte az infektológiát, és Éger István is ott szerzett fül-orr-gégész szakvizsgát.

Kezdetben a devecseri utókezelő kórházzal együtt 850 ágya volt, és szinte minden fontos szakterületen rendelkezett járóbeteg-szakrendeléssel. A régi állami rendszer, a bázis elvű finanszírozás ezt „elbírta”. De ahogy elkezdődött a teljesítmény elvű finanszírozás, hamar láthatóvá vált az aránytalanság a hatalmas struktúra és az igénybe vevő lakosok, illetve a terület megbetegedési viszonyai között.

Többször csökkentették az ágyak számát, ez magával vonta az orvosi létszám csökkenését. Olyan kis létszámú osztályok jöttek létre, amelyek csak a szakrendelővel együtt tudták kiadni az ügyeleti létszámot. De okos szervezéssel, kiváló vezetőkkel a felszínen maradtak. Pedig a manapság terjedő korszerű terápiák az ápolási időket alaposan lecsökkentették. Az utolsó csapást a COVID-járvány hozta, amikor az infektológiai osztály mellett a baleseti és a neurológiai osztályból is COVID-ellátóhelyet alakítottak ki. A járvány elmúltával vissza kellett térni a régi rendszerhez, de ez már csak zökkenőkkel történhetett.

Komoly erőfeszítéseket tettek a fennmaradás érdekében. Ehhez komoly külső segítségre van szükségük, ami a területi egészségügyi szervezést jelenti. Ehelyett a sürgősségi osztály félreérthető leminősítése, és a kapcsolódó bulvársajtó visszhang, egyes „szakértők” radikális beszólásai súlyos konfliktust generáltak.

Pedig az ajkai kórház, kevés segítséggel, a kisvárosi-járási kórház-rendelőintézet modellje is lehetne. Kevés ilyen jó adottságú és felújított kórház van ma az országban. Elkötelezett ápolók, orvosok, gazdasági-műszaki segítőik vannak, és aggódva figyelik a sorsuk alakulását. Ilyen esetekben kellene példát mutatni az egészségügy felső és középső szintjén működő irányítóknak és az orvosi kamara szakembereinek, hogy tudnak együttműködni, és megtalálják a kórház tartósan teljesíthető feladatait.

Békesség és egyetértés

Az egészségügy nem csak egy elméleti, jogszabályokkal körülírt rendszer, hanem a maga helyén egy konkrét, feladatokat vállaló és ellátó bonyolult szervezet, amelynek a legnagyobb értéke az épített környezettel harmóniában, hatékonyan és biztonságosan dolgozó szakemberek sokasága. És az országban most még – a megyei kórházakkal összehangolva – száznál több hasonló szervezet szakszerű működéséről kellene gondoskodni, hogy a magyar egészségügy rendszere a februárban újra indított teljesítményelvű finanszírozás mellett a korábbinál magasabb szakmai színvonalon, ellenőrizhető minőségben, jól szervezetten és stabilan gazdálkodva lássa el a feladatát.

Túl sokat várok el a rendszerünktől? Nem. De ahhoz békesség és egyetértés szükséges. És akkor a „Turáni átok” csak mosolyogni való kulturális legenda lesz.

 

Címlapkép: Az ajkai 555 ágyas járási kórház látképe. Magyar Építőipar, 1973/1. szám.