A főigazgató büszke a megyei kórház szakmai gárdájára

"Én az állami egészségügyi ellátás mellett tettem le a voksomat, és ezt végig is csináltam tisztességgel".

Idén dr. Svébis Mihály, a Bács-Kiskun Megyei Oktatókórház főigazgatója vehette át az egyik megyei Prima díjat. Vele beszélgetett a baon.hu a karrierjéről, arról, hogy mennyire hiányzik a műtő, miben kellene előrelépnie a magyar egészségügynek, illetve hogy milyennek ítéli meg a társadalom hozzáállását a Covid-járványhoz és az oltásokhoz.

– Sok elismerés megelőzte a megyei Prima díjat, ez milyen polcra kerül?

– A legelőkelőbb helyre. Azért nagyon különleges ez a díj, mert az a közösség szavazta meg, amely között az életemet élem, így igen jóleső érzés az elismerésük. Sokan gratuláltak, azon pedig – bevallom – meghatódtam, hogy Kásler Miklós miniszter úr külön köszöntött egy videóüzenetben. Ez azért nem egy szokványos dolog.

– Biztosan rengeteg a munkája, de a díjátadó óta esetleg volt-e arra ideje, hogy átgondolja a pályafutását? Teljesnek érzi?

– Ezen azért már sokszor eltöprengtem. Már negyvenkét éve itt vagyok a kecskeméti megyei kórházban, itt kezdtem az orvosi pályafutásomat és itt is fogom befejezni. Majdnem teljes, egyetlen dolog még nagyon hiányzik, a Pólus II. programunk megvalósulása. Ha ez végbemegy, a kórház összes, még a Honvédkórházban működő osztálya is a Nyíri úti telephelyre költözik, és minden egység egy helyen lesz.

– Karrierje során mire a legbüszkébb?

– Mivel a családunkban senki nem volt orvos, már az is egy nagy döntés volt, hogy erre a pályára léptem. Ezzel együtt az az elhatározás is megszületett, hogy sebész szeretnék lenni, ez a szakma vonzott a leginkább. Gyönyörű éveket töltöttem el a kórházban, nagyon sok szakmai sikert értünk el a sebészeti osztályon. Ennek nagy részét dr. Lóránd Pál korábbi osztályvezető főorvos úrnak, egykori főnökömnek köszönhetem, aki mindenben segített.Tizenkét évig vezettem a sebészeti osztályt, a legnagyobb fegyverténynek mégis azt tartom, hogy az elmúlt tíz-tizenöt évben egy olyan szakmai gárdát sikerült kiépíteni a kórházban, amelynek nívóját országosan is jegyzik és amelyre méltán büszke lehetek.Hálás dolog egy ilyen kiváló csapatot vezetni, és nyilvánvalóan csak velük közösen érhettem el a sikereket. Kellett a családtagok folyamatos támogatása is, akik nagyon sokszor elviselték, hogy nem voltam otthon, esetleg olyankor sem, amikor szükség lett volna rám. Továbbiak a teljes cikkben