• nátha
    • Kevés bosszantóbb dolog van a náthánál

      Kevés bosszantóbb dolog van a náthánál

    • Kutatók vizsgálják komolyan, létezik-e férfinátha?

      Kutatók vizsgálják komolyan, létezik-e férfinátha?

    • A nátha ellen a mai napig nem tudunk mit tenni

      A nátha ellen a mai napig nem tudunk mit tenni

  • melanóma
    • Drámai mértékben nő a melanomás esetek száma

      Drámai mértékben nő a melanomás esetek száma

    • Fényvédelem, önvizsgálat és tudás: együtt védenek a bőrrák ellen

      Fényvédelem, önvizsgálat és tudás: együtt védenek a bőrrák ellen

    • A Szigeten is keresd a „rút kiskacsát”!

      A Szigeten is keresd a „rút kiskacsát”!

  • egynapos sebészet
    • Polgármesteri nyílt levél: mikor működhet az egynapos sebészet Újbudán?

      Polgármesteri nyílt levél: mikor működhet az egynapos sebészet Újbudán?

    • Egynapos sebészet Pakson: hamarosan újraindulhat az ellátás?

      Egynapos sebészet Pakson: hamarosan újraindulhat az ellátás?

    • A kecskeméti kórház orvosa lett az Egynapos Sebészeti Tagozat elnöke

A legnehezebb betegem én voltam – kiégés az intenzív osztályon

Lapszemle 2025.08.07 Forrás: wmn.hu
A legnehezebb betegem én voltam – kiégés az intenzív osztályon

A hivatás, amit annyira szerettél, egyszer csak nem ad vissza semmit. Csak elvesz. Időt, energiát, jelenlétet.

Az egészségügyi szakdolgozó nem fogyóeszköz. Nem „munkaerő”, akit túl lehet terhelni. Hanem ember – érző, gondolkodó, törődő ember – aki embereket tart életben. És ha ezt az embert elfelejtjük támogatni, ha csak addig fontos, amíg bírja, akkor elveszítjük vele együtt azt a figyelmet, empátiát, biztonságot is, amit adni tudna. Lelkes Viktória, aneszteziológus szakasszisztens írása a wmn.hu-n

Addigra már sok mindenkivel találkoztam a műtőasztalon. Fájdalomban, félelemben, kiszolgáltatva. Azt hittem, tudom, milyen, amikor valaki beteg. De arra senki nem készített fel, milyen, amikor én vagyok az. 

Nem testben – hanem lélekben. Nem diagnózissal – hanem csendben, lassan, szinte észrevétlenül.

Amikor már nem a nevet, csak a gép hangját ismered

A COVID-intenzív osztály napjai, hetei, hónapjai alatt előbb csak fáradt voltam. Aztán közönyös. Aztán üres. Egy ponton már nem emlékeztem a betegek nevére. Csak a gépek hangjára. A kijelző villogására. A protokollra.

Közel voltam a kiégéshez. Nem látta senki – de én éreztem: nem vagyok már ott igazán.

Hónapok kellettek, mire újra emlékeztem, miért választottam ezt a hivatást. Hogy ez nemcsak szakma. Nemcsak műszak. Hanem valami sokkal több: jelenlét. Kapcsolódás. Emberi figyelem.

És az első, akivel újra meg kellett tanulnom törődni – az én magam voltam.

Ez nem fáradtság – ez eltűnés

Az ápolói kiégés nem egyik napról a másikra történik. Lassan kúszik be, és gyakran már csak akkor vesszük észre, amikor már minden mozdulat rutinná vált, és semmi nem érint meg.

Először csak nem eszel. Mert nincs időd. Aztán már nem is vagy éhes.

Elmaradnak a beszélgetések a kollégákkal, a nevetések, az apró megkönnyebbülések.

Csak a csend marad. Meg a monitor pittyegése.

A hivatás, amit annyira szerettél, egyszer csak nem ad vissza semmit. Csak elvesz. Időt, energiát, jelenlétet.

A segítő nem kér – csak hallgat

A szakmában erről nem beszélünk sokat. Nem illik panaszkodni. Erősnek kell lenni. Hiszen mi vagyunk azok, akik a betegek mellett vannak a legtöbbet. Akik tudják a dózist, a protokollt, a mozdulatot.

De, amikor belül kezdesz meginogni, semmilyen tudás nem elég.

A kiégés nem lázas betegség. Nem lehet kimutatni vérképből, nincs rá infúzió vagy kenőcs.

Ez egyfajta lelki némaság. Egy pont, ahol már nem érzed, hogy amit csinálsz, annak súlya van.

Csak végzed a munkádat – rutinból, csendben, mintha nem lenne tétje. És talán senki nem veszi észre, hogy közben épp te tűnsz el.

A teljes információ a cikkben.