Az ADHD nem bocsánat, hanem magyarázat

A világ népességének 2-4 százaléka szenved figyelemhiányos hiperaktivitás-zavarban (ADHD). A feltételezés, hogy egy jellegzetes „fiú-betegségről” lenne szó, már évekkel ezelőtt elavult, Magyarországon mégis kevés szó esik a felnőtt, női ADHD-ról. Dr. Lenka Staun pszichoszomatikus szakorvos, pszichoanalitikus, csoportterapeuta, éveken át vezette a berlini International Psychoanalytical University (IPU) ambulanciáját, új terápiás módszert kutat az ADHD-s betegek kezelésére. A Telexnek adott interjúban a női ADHD jellegzetességeiről, a betegek felelősségvállalásáról, öndiagnózisról és a mentalizáció-alapú csoportterápiáról beszélt.

Engedje meg, hogy egy kicsit provokáljam. „Manapság mintha hirtelen minden második ember ADHD-s volna, ez is csak egy divatbetegség”. Mit gondol erről?

Ez nem igaz, ADHD mindig is volt, csak nem mindig megfelelően diagnosztizálták. Csak az elmúlt pár évben vált világossá, hogy a hiperaktivitás és az impulzivitás a lányoknál és a nőknél máshogy néz ki, mint a fiúknál és a férfiaknál: ők ugyanis a túlzott motorikus aktivitás helyett belső nyughatatlanságot élnek meg. Ám ez a szempont nem jelent meg a vizsgálati kérdőíveken, így azok a lányoknál és a nőknél torz eredményeket mutattak. Manapság viszont másképpen használjuk a diagnosztikai eszközöket, így több embernél mutathatjuk ki az ADHD-t. Ráadásul a lányokat sok helyen alkalmazkodóbbnak nevelik, gyorsan megtanulják azt is, hogyan bólogassanak figyelmesen akkor is, amikor már régen elvesztették a fonalat. A szociális alkalmazkodási elvárások, a társadalmi nyomás és a családi szocializáció miatt a lányok és a nők sokkal hajlamosabbak a maszkolásra, hogy elfedjék a tüneteiket. Ami egy fiú esetében talán még tolerálható, egy lánynál már büntetendő. Nekik az a dolguk, hogy nyugodtak legyenek. Ezért aztán a tanórákon is más stratégiákhoz folyamodnak, hogy levezessék a nyughatatlanságukat, például rajzolgatnak. A fiúk pedig felállnak, ők szembetűnőbbek.

„Megnéznek valami videót az Instagramon vagy a TikTokon, elolvasnak pár online-cikket, és máris ADHD-juk van, ahelyett, hogy vállalnák a felelősséget a gyengeségeikért.” Ehhez mit szól?

Az ADHD nem bocsánat, hanem magyarázat. Onnantól, hogy az érintett megkapja a diagnózist és megérti a tüneteit, az a dolga, hogy felelősséget vállaljon értük. Szemügyre kell vennie, hogy mit tehet, hogy jobban legyen és hogy ne terhelje nagyon meg a kapcsolatait, hogy mit tehet annak érdekében, hogy pontosabb és megbízhatóbb legyen. Természetes, hogy egy ilyen biológiai faktor meghatározza az identitást, és tényleg nehézséget okoz. Viszont sokakat lehet látni a terápiában és a rendelőben, akik azt mondják „Gyorsan feldühödök, de ez van. Ez az én ADHD-m és kész.” Mintha nem is kéne vele foglalkoznia. Nem tartom jónak ezt a hozzáállást. Inkább fel kell tenni a kérdést: mi esik különösen nehezemre és milyen érzelmekből fakad ez a nehézség? Aki ezt felismeri, tud rajta dolgozni, és jobban látja, mikor van szüksége szünetre, segítségre, és mindenekelőtt megfejtheti, hogyan lehet jobban jelen az életében.

A teljes interjú a Telexen.