Az elmúlt két évben nem fizettem hálapénzt

A hálapénz nem jó sem a betegnek, sem annak az orvosnak, akinek van lelkiismerete.

Izzadó tenyér, görcsölés, hogy mennyit tegyek a borítékba és kínos pillantások a doktorra. A hálapénz a méreg, ami befolyásolja az orvos–beteg közti kapcsolatot. De én egyre több pozitív példával találkozom - olvasható az nlc.hu-n.

Kevés dolgot tartok annál kellemetlenebbnek, kínosabbnak, mint a borítékba zárt bankjegyek csúsztatását. Nem jó sem a betegnek, sem annak az orvosnak, akinek van lelkiismerete. Az, hogy a sok éves tanulás, a rezidens évek, az elhivatottság és maga a tény, hogy még az országban maradtak, köszönőviszonyban sem áll a fizetésükkel, régi téma.

De az alulfizetettségre nem a hálapénz a megoldás, nem számít, hogy „önként” adja a beteg. Évekig volt gyomorgörcsöm attól, hogy mégis hogyan csúsztassam észrevétlenül a borítékot, és egyáltalán mennyit tegyek bele. Tudom, és látom, hogy vannak rossz példák, elég csak azoknak a nőknek az esetére gondolni, akiktől a gyanú szerint a drága főorvos úr császár után kérte a 160 ezres borítékot, mindezt állami intézményben.

De az elmúlt két évben én csak pozitív változással találkoztam hálapénzfronton. Több műtétem volt, ami után mindig ott szorongattam a borítékot a kezemben a folyosón távozásnál, de az orvosom szó szerint hátraugrott a nőgyógyászat folyosóján, és közölte, hogy erre nincs szükség. Pedig nem a magánrendeléséről estem be a kórházba, csakis az állami intézményekben tartott rendeléseire járok, és szerintem tudok idegesítő lenni az örökös kérdéseimmel. Az elmúlt két évben biztosan találkoztunk kontrollon és műtéteken legalább 15 alkalommal, és többször próbáltam hálapénzzel is kifejezni azt, hogy mennyire köszönöm a segítségét, de soha nem fogadta el.

Némileg hasonlóan jártam, amikor mozgásszervi problémákkal kerültem orvoshoz. Igaz, őt a magánrendelésén kerestem fel, ami egy tiszta helyzet, az ember fizet, nincsenek kínos pillanatok a vizit végén. De volt, hogy vészhelyzet történt, és a kórház sürgősségi osztályán kellett megnéznie. Amikor pedig már minden vizsgálaton túlestem, és megalkottuk a gyógyuláshoz szükséges tervet, én megint izzadó tenyérrel próbáltam átadni neki a borítékot, hiszen nem a magánrendelésén voltunk, gondoltam, „elvárja”. Nem várta. Rám nézett, és azt mondta: Gyógyuljon, és vegyen ebből valamit, amire szüksége van, amire vágyik.

További részletek a cikkben.