Az öngyilkos hozzátartozójának élete folytonos önvád

Pusztai Emese évtizedekig újságíró volt, egy időben egy ismert ellenzéki országgyűlési képviselő sajtósaként is dolgozott. A lánya még nem volt 19 éves, amikor 2022. január 5-én kiugrott a belvárosi albérlete második emeleti ablakából. Emese szerint a rosszul kezelt gyógyszerfüggősége és a mentális problémája egyszerre okozhatta Nádja halálát, akit az ezt megelőző másfél évben sikertelenül próbáltak megmenteni. Miután az év elején a Telexen megjelent Szél Dávid pszichológus Bízni kellene az öngyilkosságban? című cikke, és ijesztő statisztikák derültek ki az öngyilkossági gondolatokkal küszködő gyerekek növekvő számáról, Pusztai Emese vállalta, hogy egy terjedelmes interjúban mesél a lánya haláláról a lapnak.

Bízni kell az öngyilkosságban és meg kell érteni az öngyilkosokat, erről szólt Szél Dávid írása. Mostanra te meg tudtad érteni a lányodat?

Hogy Nádja miért tette ezt, azt megértettem. Az öngyilkosok szerintem nem meghalni akarnak, csak nem akarnak tovább szenvedni. Nádja is így volt ezzel. Ezért az öngyilkosokkal maximálisan megértő és elnéző vagyok. Az öngyilkosságot viszont nem tudom elfogadni; vagyis nem tudom elfogadni, hogy egy kamasz a mentális problémái, bullying vagy bármilyen más ok miatt kiveti magát az ablakon. Fontos szerintem, hogy az öngyilkosságról ne általánosságban beszéljünk. Nagyon nem mindegy például az illető kora. Márai Sándor 89 évesen, miután eltemette szeretett Loláját, a San Diegó-i tengerparton fejbe lőtte magát. Már bölcs volt és tapasztalt, egy gazdagon megélt élet után hozta meg a döntést – ez lehet egy elfogadható egzisztenciális-morális döntés. A gyerekek és fiatalok öngyilkosságát, vagyis azt, hogy nem találnak más kiutat a kétségbeesésből, viszont, mint mondtam, nem tudom elfogadni. Márpedig itthon a tizennyolc éven aluliaknál ez a második-harmadik leggyakoribb halálok.

Magadat okoltad valami miatt a halála után? Volt bűntudatod?

Igen, volt, sőt még mindig van. Azt gondolom, hogy meg kellett volna tudnom menteni a kislányomat. Hogy elég okos vagyok, és mégsem tudtam azt az információt megszerezni, amivel lehetett volna rajta segíteni. De reménytelenül tanácstalan voltam. Szinte semmit nem tudtam a függőség természetéről, nem iszom, csak nagyon rövid ideig dohányoztam, az addikcióról nincsenek saját élményeim. És igazából a mentális betegségekről sem volt semmi fogalmam. Ráadásul ebben az időben nagyon sok pénz és energia ment el Nádja függőségére, illetve a függősége elleni harcra, a magánterápiára már alig maradt erőforrásunk. Sokszor eszembe jutott, hogyha több pénzünk lett volna, talán nem így alakul, és talán még több kezelést és orvost ki lehetett volna próbálni, bár ebben sem vagyok biztos, hogy segített volna.

Később találkoztam anyákkal, akiknek a hasonló korú lánya szintén öngyilkos lett, náluk is megvolt ugyanez a bűntudat, hogy valamit nem vettek észre, valamit rosszul csináltak. Egy ilyen történet viszont nemcsak a szülő, a környezet felelőssége, hanem az orvosoké, az egészségügyé, a társadalomé, az államé is. Például amikor Nádja bekerült az ellátórendszerbe, soha nem láttam, hogy ott bárkit különösebben megrázott volna, hogy egy 17 éves kislány min megy keresztül.

Arra végképp senki nem fordított túl sok energiát az orvosok közül, hogy megpróbálja neki elmondani, hogy miért ne haljon meg.

Hogy miért kéne élnie.

Továbbiak a teljes cikkben