Véget nem érő pályázati modellek az alapellátásban

Idén tavasszal bővült a háziorvosi kompetenciák köre, és megjelent az a rendelet is, amely a szakdolgozók által ellátható feladatok listáját tartalmazza. Az aktuális szakpolitikai döntések hatásai mellett az alapellátás napi – avagy évek óta tartó – problémáit is górcső alá vette a MedicalOnline Szeszák Ferenc berettyóújfalui háziorvossal. 

Praxisközösségben dolgozik?

Általánosban. A szoros praxisközösségi munkát nem vállaltam.

Miért?

Egy kis szünetet akartam tartani a szűrések és jelentésírások tengerében. Korábban 5-5,5 évig dolgoztam a Svájci-projektben, majd az annak akár folytatásaként is tekinthető EFOP-pályázaton is indultunk a kollégákkal. A szoros praxisközösségben nem volt számomra szimpatikus, hogy a többletmunka ellenértékeként csak az orvos kap javadalmazást, az asszisztencia pedig nincs honorálva.

Szoros praxisközösségben – egyelőre nem túl sok többletmunkával – lehetne jóval több a bevétele. Ráadásul az Európai Unió Helyreállítási Alapjából (RRF) remélt 70 milliárd forintot, amely azt szolgálta volna, hogy végre funkcionálisan is működhessenek a praxisközösségek, egyelőre nem pótolja a magyar költségvetés.

Nem lenne rossz elképzelés a praxisközösségi modell, csak éppen pénz nincs rá, ezért meggyőződésem, hogy ugyanúgy fog elhalni ez a terv is, mint a Svájci-projekt. Gyakorlatilag évtizedek óta pályázatról pályázatra próbálják működtetni az alapellátást. Látszattevékenység folyik, amitől a betegellátás nem lesz jobb.

A Svájci-projekttől jobb lett?

Jobb lett volna, ha biztosították volna a további működési forrásokat. Az alapellátási modellprogram számokkal igazolhatóan növelte volna a születéskor várható, és az egészségben töltött életévek számát is, ha hosszú távon megvalósul.  Erről számos tudományos publikáció is beszámolt.

Orvosként miben látta a legnagyobb előnyét?

Megmozgatta az embereket. A pácienseink aktívan jártak a fogyi-klubba, elfogadták a dietetikus tanácsait, aki a komplikált esetekben is segíteni tudott. Rendkívül népszerű volt a gyógytornászunk, aki nemcsak általánosan tudott támogatást nyújtani a közösségnek, de elérhetővé tette ezt a szolgáltatást helyben azok számára, akik például protézisműtétet, vagy stroke-ot követően szorultak rehabilitációra. Végül pedig én, orvosként az orvosszakmai feladatokkal tudtam foglalkozni. Összességében a rendelkezésre álló erőforrásokat a lehető legjobban tudtuk kihasználni a pácienseink javára.

A projekt elhalásával mi volt a legnagyobb veszteség?

A nagy nehezen „beszerzett” szakemberek, kollégák elvesztése.

A teljes interjú a MedicalOnline-on olvasható.