Számít-e bármit is életed végén a méltóság?

Ha azt hiszitek, hogy gyógyíthatatlan beteget ápolni romantikus önfeláldozás, és kissé kellemetlen pelenkacsere, akkor tévedtek. Olyan szakfeladatokat látnak el ezek a speciális szakemberek, mint a gyógytornásztatás, katéterezés, infúzió bekötése és adagolása, különböző sebek ellátása, vagy a fájdalomcsillapítás. És hol látszanak ők a rendszerben? Természetesen sehol. Miért is kéne, hogy látszódjanak? Szentesi Éva írása a wmn.hu portálon. 

Az otthoni szakápolás és hospice-ellátás az egészségügy mostohagyereke. Bár ezek az ellátási formák az alapellátás részeként működnek, finanszírozás és bérek szempontjából gyakorlatilag közük nincs a többi egészségügyi ellátáshoz vagy a szakdolgozói bérekhez. Ha nem jön a régóta várt változás, ellátási katasztrófával kell szembe néznünk” – áll a Magyar Hospice Palliatív Egyesület közleményében. De mit is jelent pontosan ez a „mostohagyerekség”?

Ezt az ellátási formát szinte kizárólag azok ismerik, akik kényszerűen belekerülnek abba az élethelyzetbe, amiben szükségük lesz rá. Éppen ezért számít láthatatlan munkának, ahogy az ellátást végző szakemberek is ebbe a kategóriába sorolhatók.

A láthatatlanság miatt pedig az a veszély fenyegeti őket, hogy megszűnik ez a roppant fontos, gyakorlatilag nélkülözhetetlen ellátás.

A hospice-ellátás és az otthoni szakápolás vizitdíjalapú, ami annyit tesz, hogy ez a terület nem kap egyéb juttatást, a vizitdíjak ráadásul 2017 óta nem változtak, tehát a költségnövekedést is figyelmen kívül hagyják immár öt éve. A szolgáltatóknak a 2017-es díjazásból, azaz napi 3000–4500 Ft-ból kell kigazdálkodnia a teljes működési költséget. Ebből elég könnyű kikövetkeztetni, mennyi jut egy szakápoló bérére. Ezek a szakápolók ráadásul nem részesülnek az egészségügyi dolgozók béremeléséből sem. 

További akut probléma, hogy szakemberek a (jelenleg is fennálló) járványhelyzet miatt nem a tényleges ellátási eset vagy ellátási nap után kapják a bérüket, hanem átlagfinanszírozás után, ennek összege pedig jelentősen alacsonyabb a teljesítményalapú finanszírozásnál, ami azt eredményezi, hogy kevesebb beteget tudnak ellátni, és várólisták alakulnak ki. Pedig egy súlyos betegnek nincs ideje várni.

Most képzeljük el, hogy haldoklik valamelyik szeretett hozzátartozónk, akinek a körülményei olyan szaktudást igényelnek, amit laikusként lehetetlen biztosítani. Pluszban még ott az érzelmi faktor: hogy az anyánk, apánk, férjünk, gyerekünk sebeit kell tisztítani, és nem tudunk hozzá ápolót hívni – egész egyszerűen azért, mert nincs. Mit éreznénk, ha el kellene végeznünk ezeket a feladatokat, és mit érezhet a szerettünk, aki hamarosan meg fog halni, de nem tudja ezt méltósággal megtenni? 

A teljes cikk a wmn.hu portálon olvasható.