''Az volt a legjobb, amikor számoltad a fogpiszkálót''

November 18-án századik alkalommal játssza az Esőembert az Orlai Produkciós Iroda a Belvárosi Színházban. Tavaly júniusban mutatták be az előadást, másfél év alatt jutottak el a centenáriumig. A címszerepet, Raymond Babbittet játszó Kulka Jánossal beszélgettem a kilencvenhetedik Esőember után.

- Százszor eljátszani valamit, az nagyon sok. Tud még ilyenkor változni? Egyáltalán kell, hogy változzon?

- Azt érzem, hogy elég sokat változott. Talán életem legnehezebb évadának végén készült. Tavasszal megjelent a lemezem, azzal egy időben próbáltuk a Nemzeti Színházban a Lear királyt és rögtön utána, alig pár nap szünettel el is kezdtük az Esőembert. A megszokotthoz képest elég rövid próbaidőszak állt rendelkezésünkre. Általában a tíz-tizenötödik előadás után lehet azt mondani valamire, hogy készen van, beállt, de addigra eltelik három-négy hónap. Itt nagyon hamar lement tizenöt előadás, egy picivel több időre volt szükségünk. Ezek persze a nem olyan változások, amiket a nézők észrevesznek, nem lehet azt mondani, hogy egy évvel ezelőtt teljesen más volt az előadás. Apró dolgok változtak, mindenkinél, részletekben, és ez az egész előadás javára vált.

- Rengeteg helyen játszottátok, szerte az országban. Volt, ahol teljesen más reakciókat váltott ki, mint amire számítottatok?

- Annyira erős a történet, annyira behúzza a nézőket, olyan érdeklődést tart fenn ennek a furcsa embernek a jelenléte, hogy mindenütt befogadják a nézők. Nem emlékszem olyanra, ahol értetlenül, kedvetlenül vagy részvétlenül reagáltak volna. Szerencsére olyan a tér, a díszlet, hogy bárhová könnyen adoptálható. Mivel autistát játszom, óhatatlanul érintve érzem magam, így nagyon jó, hogy mindig ugyanazt a közeget látom magam körül. A játszó terünk – vagy ha úgy tetszik: a játszóterünk – mindig ugyanaz.

- Tavaly a bemutató előtt azt mondtad, a próbaidőszak alatt elkezdted magad figyelni, és rájöttél, mindenkiben lakik egy autista gyerek. Jártál egy autistákkal foglalkozó alapítványhoz. És hogy hirtelen túl sok hasonlóságot véltél fölfedezni. Közelebb jutottál a megoldáshoz, hogy miért érezhetted ezt?

- A sikeren túl az előadás egyik legnagyobb hozadéka a magammal való találkozás. A felismerés. Az ember megy az önismeret szinte elérhetetlen célja felé, és hirtelen meg tudja fogalmazni, hogy mi az, ami eddig bántotta, aminek nem tudott nevet adni. Fontosak ezek a felismerések, mert nyugodtabbá, boldogabbá tesznek. A másik nagy ajándék magával az autizmussal, az autizmussal élőkkel való találkozás. A mai napig működő, élő kapcsolatom van autista szervezetekkel. November 26-án lesz egy jótékonysági árverés autizmussal élő képzőművészek festményeiből, sokmilliós várható bevétellel, nagyon jól szervezett aukció. Kapcsolatban maradtam a Delej utcaiakkal is, akikhez jártam a felkészülés alatt. Tavaly egyáltalán nem értettem, miért kell nekem ezt az Esőembert eljátszani, de tényleg hálás vagyok Orlai Tibornak, hogy ennyire ragaszkodott hozzá.

- Játszottátok az előadást autistáknak?

- Persze. Sokkal egyszerűbben vették, mint ahogy mi ezt valaha is gondolnánk. Nevetnek ezen, mint a gyerekek. Bennünk ez valamiféle részvétet kelt, őket szerencsére egyáltalán nem így érinti. Ez a fajta empátia hiányzik belőlük. Ők máshogy élik át egy autizmussal élő ember sorsát, amikor kívülről nézik. Utána odajönnek, és azt mondják, „az volt a legjobb, amikor számoltad a fogpiszkálót", de ez nem azt jelenti, hogy az ő értelmi képességeik csekélyebbek. Hanem tudják úgy nézni, hogy igen, ez egy autistáról szól. Ennek ellenére mindig félek, nehogy egy pillanatra is azt érezzék, hogy ők ki volnának gúnyolva. Nagy teher előttük játszani, mert nincs két egyforma autista ember, legalább annyira különbözőek, mint mi. De mégis nagyon kényes érintettek előtt mutatni a tüneteket. Előttük még fontosabb hitelesnek lenni.

- Létezik még olyan pontja az előadásnak, ami gondot okoz? Amivel kapcsolatban még mindig kétségeid vannak?

- Van egy-két hely. Megnéztem a Radnóti Színházban a Zsótér Sándor rendezte Vágyvillamost. Kováts Adél fantasztikus. Olyan tisztán, egyszerűen és magától értetődően játszott benne, hogy a tegnapi Esőember közben legalább öt helyen eszembe jutott, hogy vajon miért vagyok ilyen sok, miért mutogatok, miért gesztikulálok ennyire, hogyan lehetnék az egészben visszafogottabb, egyszerűbb. Vannak helyek, amiken még lehet javítani, csiszolni. Vagy inkább úgy fogalmazok: bizonyos pontokon lényegibbnek kell lennem. Letisztultabbnak. Hogy magától értetődő legyen.