A minisztérium válasza Sólyom kifogásaira

Az Egészségügyi Minisztérium válasza a Köztársasági Elnök kifogásaira:

"1. Mi is azt gondoljuk, hogy a reform során eddig megtett lépések önmagukban nem elégségesek a cél eléréséhez. Sose mondtuk ennek ellenkezőjét. Mindig azt hangsúlyoztuk, hogy a vizitdíj bevezetése vagy a kórházi ellátórendszer ésszerűsítése szükséges, de nem elégséges feltétele a hatékonyabb, igazságosabb és jobb minőséget nyújtó ellátórendszer kialakításának. Mindig azt mondtuk, hogy a biztosítási rendszer reformjára éppen azért van szükség, hogy a rendszer lényegi működését is átalakítsuk és az eddig elért eredményeket megőrizhessük.

Éppen ezért mélyen egyetértünk az államfővel abban, hogy olyan egészségügyi rendszerre van szükség, amelyben nem önmagában az egészségügyi dolgozók egyéni áldozatvállalása garantálja a folyamatosan javuló minőséget, hanem a rendszer működési elve. Meggyőződésünk szerint ilyen elv a verseny és a szolidaritás, amely együttesen érvényesülve kényszeríti ki minden intézményből a betegbarát szemléletet, a jobb minőséget és a hálapénz megszűnését.

Azt sem állítottuk, hogy a vizitdíj és a napidíj elegendő eszköz a hálapénz teljes felszámolására. Azt mondtuk, hogy ezek bevezetése az első lépés a jó irányba. A felmérések azt bizonyítják, hogy a vizitdíj és a napidíj bevezetése óta eltelt időszakban valamelyest csökkent a hálapénz. (Egyes felmérések szerint a háziorvosoknál, más kutatás szerint a kórházakban, de valamennyi azt igazolja, hogy a vizitdíj és a napidíj bevezetésének ezen a területen is van kedvező hatása.) Mindig azt mondtuk, hogy a hálapénz elleni küzdelem legfontosabb eszköze a finanszírozás reformja lesz, amit a pénztárakról szóló törvény indít el.

2. Egyetértünk az Elnökkel, hogy nagyon hasznos lenne, ha ilyen jelentős reformot minél szélesebb körű politikai és szakmai egyetértés mellett lehetne elindítani. Abban vitatkoznánk, hogy amennyiben ilyen konszenzus nem érhető el, akkor a reform nem lehet sikeres. Számos európai példa bizonyítja, hogy azok a reformok, amelyek eleinte komoly társadalmi vagy szakmai ellenállásba ütköznek, az eredmények megjelenésével kezdődően folyamatosan növekvő társadalmi és szakmai támogatottságra találnak.

A dilemma a következő: mit tegyen a felelős Kormány, ha azt látja, hogy az államfő által is igényelt konszenzus nem jön, nem jöhet létre, ugyanakkor a cselekvés szükséges, a halogatás káros? Különösen súlyos kérdés ez, ha azt tapasztalja, hogy a konszenzus nem egy adott esetben (például az egészségbiztosítási reform esetén) marad el, hanem mindig. Mit tegyen a Kormány, ha azt tapasztalja, hogy az ellenzék minden reformra eleve nemet mond, ugyanakkor a parlamenti rendszer szabályi szerint egyértelmű felhatalmazása van a cselekvésre? Mit tegyen a Kormány, ha a szakmai érdekképviselet jegyében a Magyar Orvosi Kamara vezetője kijelenti, hogy ott tartanak be a reformnak, ahol csak tudnak? Az elmúlt másfél év azt bizonyítja, hogy a Kormány helyesen döntött, amikor a szükségszerű reformokat, a nehézségek ellenére, elindította. Ne felejtsük el, az ellenzék nemet mondott az államfő által is szükségesnek tartott konvergencia programra is. Az ellenzék a Kamarákkal együtt nemet mondott az egészségügyi reform minden egyes elemére a gyógyszerek patikán kívüli forgalmazásától kezdve, a vizitdíj bevezetésén át, a gyógyszergyártókat árversenyre kényszerítő új gyógyszertámogatási rendszerre. Azokra az elemekre is, amelyek megóvták az egészségügyi rendszert az összeomlástól, és megszüntették a társadalombiztosítás hiányát.

Ha valaki tanulmányozza az ellenzék és a Kamara vezetésének érveit, láthatja: a nézetkülönbség nem olyan természetű, amit még több egyeztetéssel és szakmai kompromisszumokkal át lehetne hidalni. A különbség részben stratégiai: a Kormány felelősséggel tartozik az ellátórendszer működéséért, ezért dönt a reformokról, még akkor is, ha ennek árát egyenlőre a népszerűségének csökkenésével fizeti meg. Ezzel szemben az ellenzék egész politikáját a reformok tagadására építette fel, és pillanatnyilag úgy tűnik, hogy ami a népszerűséget illeti, ez kifizetődő számára. Semmilyen jele nincs annak, hogy az ellenzék stratégiáján változtatni akarna. De a különbség másik része tartalmi természetű: az ellenzék és a Kamara vezetése minden megnyilatkozásával és javaslatával a szocialista rendszer örökségét védi az egészségügyben, míg a Kormány szakítani akar ezzel a hagyománnyal. Az ellenzék és a Kamara vezetése elutasítja a versenyt, semmilyen szerepet nem szán a magánbefektetőknek, minden megoldást az államtól vár. A kormánypártok ezzel szemben versenyt szeretnének az egészségügyi szolgáltatók, és ennek következében a finanszírozók között is, nem utasítják el a magánbefektetőket, és nem bíznak abban, hogy az állam egyedül biztosítani tudja aminőség javulását vagy a hálapénz megszűnését. Ahogy eddig se tudta.
Mindezek alapján, ha arra várnánk, hogy széleskörű egyetértés jöjjön létre, lemondanánk a reformokról. Azokról a reformokról, amelyeket az államfő is szükségesnek tart. Gondoljunk azokra a törvényekre (önkormányzati reform, pártfinanszírozási reform), amelyeknél a kétharmados szabály miatt szükség lett volna az ellenzék támogatására. A konszenzus hiánya miatt ezek a reformok nem valósulhatnak meg. Nagy hibát követne el a Kormány, ha ott sem cselekedne, ahol a parlamenti többség felelőssége a döntés.

A nyilvánosság alapvetően az Orvosi Kamara vezetésének megszólalásaival találkozhat, ebből kénytelen levonni következtetéseket az orvosok álláspontjáról. Meggyőződésünk, hogy az orvosok általában távolról sem olyan elutasítóak, mint az a Kamara állásfoglalásaiból kitűnik. Bizonyítja ezt egyrészt az is, hogy a sztrájk csak minden tizedik kórházat érintette részlegesen, másrészt az elmúlt időszakban kezdeményezett aláírásgyűjtések során több orvos is a reformot elutasítókkal szemben érvelt.

3. Ugyan nem alakult ki egyetértés, de a minisztérium több körben intenzív egyeztetést folytatott a szakmai szervezetekkel. Az egyeztetésbe a tárca még az államfő által említett orvosi szakmai kollégiumokat is bevonta, bár korábban ilyen egyeztetéseken a kizárólag orvos szakmai kérdésekkel foglalkozó kollégiumok nem vettek részt. Arra törekedtünk, hogy mindenki elmondhassa a véleményét, és a törvényszövegbe számos javaslatuk bele is került.

4. A tárca készített hatástanulmányt és a jövőben is folyamatosan készít elemzéseket. Az elkészült hatástanulmány az új rendszer lényegi összefüggéseinek helyességét bizonyítja. Igaza van az államfőnek abban, hogy az általunk javasolt rendszer pontosan ilyen formában sehol nem működik. De ez igaz minden európai ország egészségügyi rendszerére. Hasonlóságok azonban vannak, és ezeket az elemeket alaposan tanulmányoztuk. Így azt is láttuk, hogy a hatékonyság növelésével és a pazarlás csökkentésével, a mienkhez hasonló reformot bevezető országokban, mekkora tartalék szabadult fel az ellátás finanszírozásában.

Ezt nem csak más országok példái igazolják, hanem a hazai tapasztalatok is. Ezért nem osztjuk az Állami Számvevőszék kételyét, hiszen az összes eddigi ismeretünk, számításaink, az Irányított Betegellátás során szerzett tapasztalatok azt mutatják, hogy a működés hatékonyságában, a protokollszerű ellenőrzésben érdemi tartalékok szabadíthatók fel. Az OEP alacsony működési költsége nem erény, hanem hiba. Azt mutatja, hogy az állam nem működtette a rendszert megfelelően, és az ellenőrzés elmulasztásával megspórolt működési költséget sokszorosan fizette ki az ellátórendszer pazarlása miatt. Ráadásul ez nem csak pénzkérdés. A bürokratikus állami hivatallal szemben a pénztáraknak ténylegesen érdekük lesz a hatékony ellenőrzés, és az ezzel járó megtakarítás fedezi a működési költség növekedését.

Nem értünk egyet az államfő levelének azzal a mondatával, hogy „A rendelkezésre álló nyugat-európai adatok azt mutatják, hogy az egészségbiztosítók közötti verseny megnyitása sem az egészségbiztosítási szolgáltatások minőségében, sem az egészségügyi szolgáltatók hatékonyságában nem hozott érdemi, mérhető változást." A rendszeresen elvégzett nemzetközi betegelégedettségi felmérésekben mindig több biztosítós egészségügyi rendszert működtető országok végeznek az élen.

5. A többlépcsős bevezetést nem tartjuk reálisnak. Nem lehet fokozatosan áttérni jobb vagy baloldali közlekedésre, mert abból baleset lesz. Az államfő által igényelt fokozatosságot viszont biztosítja, hogy egy teljes év áll rendelkezésre a váltás előkészítésére. A végrehajtási szabályokat ez idő alatt kell meghozni a pénztárakról szóló kerettörvény alapján. A törvény szövege a parlamenti vita során (amely mégis csak a társadalmi vita legfontosabb helyszíne) érdemi változáson ment keresztül, ami lehetetlenné tette a végrehajtási rendeletek előzetes elkészítését. Ezek a végrehajtási szabályok az eredeti menetrend szerint készülnek, így törvény februári újratárgyalásának idejére több ilyen rendelet elkészül. Egyetértünk az államfővel, hogy ezek rendkívül fontos szabályokat tartalmaznak majd, bár meggyőződésünk, hogy - éppen a rendelkezésre álló idő miatt - a kerettörvényt ezek megléte nélkül is el lehetett fogadni.

6. Teljes mértékben egyetértünk az államfővel abban, hogy a pénztárakat nem csak jogi eszközökkel kell eltiltani attól, hogy a biztosítottak között válogassanak, hanem gazdaságilag is ellenérdekelté kell tenni őket ebben. Ezért egyetértünk abban, hogy az Egészségbiztosítási Felügyelet ellenőrző szerepe és a jogszabályi garanciák mellett (a pénztárak kötelesek mindenkivel szerződni) a szelekció elleni védelem két legfontosabb intézménye az Országos Kockázatközösségi Alap és a jól megállapított fejkvóta. Ezek együttesen nyújtanak megfelelő védelmet. Az államfő javaslatát figyelembe véve az OKA feladatát, szabályait a következő hónapban részletesebben szabályozzuk. Ugyanakkor a törvényben csak elvi iránymutató pontosítást tartunk elképzelhetőnek, mert az orvostechnológia folyamatos változása, fejlődése miatt az OKA tartalma, E-alapon belüli aránya a törvényben nem rögzíthető. Az ide tartozó ellátásokat taxatíven csak rendeleti szinten tartjuk felsorolhatónak, hiszen úgy a technológia, mint az ár és az egyes kockázatok gyakorisága folyamatosan változik.

A fejkvóta rendszernek nem célja „előre leképezni az egyéni kockázatot". Semmilyen társadalombiztosítási rendszerben nem lehet elérni azt, hogy minden személy egyéni kockázat figyelembe legyen véve, hiszen ebben az esetben a társadalombiztosítás egyik alapelve sérül. A lényegi feladat az, hogy a hátrányos kockázatú személyek ne eshessenek ki a rendszerből, mindenki megkapja a szükséges ellátást, illetve a szűkebb csoportos kockázat kezelést (a nagyon költséges ellátásokat) valóban a legnagyobb kockázat közösség, az OKA kezelje.

7. Levelében az államfő a verseny erősítésének egyik lehetséges eszközeként említi azt a megoldást, hogy a pénztárak között a járulékokban lefele árverseny legyen. Ilyen lehetőséget a törvény valóban nem tartalmaz. Megjegyezzük azonban, hogy ennek engedélyezése az Elnök által is kiemelt értékként kezelt szolidaritást gyengíthetné. Éppen ezért azokban az országokban, ahol létezik járulék verseny (pl. Németország) a nemzeti kockázatközösség közelítése érdekében egységesíteni tervezik a járulék mértéket, azaz meg kívánják szüntetni az ilyen versenyt.
Egyetértünk az Elnök úrral abban, hogy az ésszerű kapacitás gazdálkodás Euróban mindenütt, így Magyarországon is szűkíti a szolgáltatók versenyének lehetőségét. Mi éppen ezért mondjuk azt, hogy a versenyt nem lehet kizárólag a szolgáltatói versenyre hagyni, hanem a finanszírozók, a pénztárak versenyét is ki kell alakítani. Bizonyára lesznek olyan területek az országban, ahol a kevés egészségügyi szolgáltató miatt a verseny mérsékeltebben érvényesül. Ebből azonban két dolog biztosan nem következik: 1) hogy ha egyáltalán nem lenne verseny, akkor ezeken a területeken jobb lenne az ellátás, 2) hogy akkor ott se legyen verseny, ahol viszont több szolgáltató működik.

Az SZDSZ örül annak, hogy az államfő nem korlátozná, hanem erősítené a versenyt. A koalíciós kompromisszum a verseny lehetőségét mérsékelte, de szerencsére nem tűntette el, így még ebben a formában is alkalmas arra, hogy a jelenleginél lényegesen jobb egészségügyi rendszer kialakításának irányába mozduljunk el. Különösen nagy jelentőségűnek tartjuk, hogy az államfő levelében nyoma sincs az ellenzéki pártok és egyes civilszervetek által folyamatosan és erőteljesen sulykolt profit és magántőke-ellenességnek. Az államfőhöz hasonlóan úgy látjuk, hogy a komoly biztosítótársaságok rendelkeznek azzal a szükséges szaktudással, amelytől a hatékonyabb működés várható.

Menetrend

A törvény február eleji újratárgyalásáig a tárca folytatja a szakmai egyeztetéseket, folyamatosan készít számításokat (többek között a fejkvóta-számításra vonatkozóan) és az eredeti menetrendnek megfelelően elkészíti a Köztársasági Elnök úr által hiányolt végrehajtási rendeletek tervezeteit."

Egészségügyi Minisztérium