PIRKAD

Pirkad – milyen szép régi magyar szó. Az éjszaka sötétjét lassan, szinte észrevétlenül váltja fel a hajnali derengés. Még egy darabig fekete-fehér színű minden, kicsit árnyszerűek a fák az épületek. Majd egyszer csak, ahogy egyre világosabb lesz, a fák és minden más visszanyeri a színét, mint ahogyan az álomképek a valóságra váltanak. Már érezhető az akácfák mézédes illata, virágzásuk teljes pompájában ragyognak, illatoznak. És akkor kelet felől valami megvilágítja a horizontot, egyre erősebb fény tűnik fel, és a felkelő nap pár perc alatt aranyfénnyel vonja be a tájat. Május van, a tavasz visszavonhatatlanul megérkezett.

Jegyzet és reflexiók

Négy évvel ezelőtt, a COVID-járvány kezdetén kezdtem el minden pénteken írni „a jegyzetet”, hogy szombat reggel, a kávé mellett a barátaim, kollégáim, ismerőseim kapjanak valami friss olvasni valót. Rendkívül erős, pozitív fogadtatása volt, szinte kényszerített a folytatásra.

Eddig valamivel több mint 200 szombati jegyzetem jelent meg, különös lenyomata, szubjektív krónikája a kornak, amiben élünk. Tegyem hozzá rögtön, hogy nagyon erősen az egészségügyre fókuszálva, kerülve a pártoskodó felhangokat. Némelyik jegyzet a közösségi médiafelületeken különös utakat járt be, számtalan reflexiót váltva ki az olvasóimból. Mivel gyakran elemeztem, néha kicsit kritizáltam az egészségügyünk működését, sokan kérdezték, van-e ezeknek valamilyen haszna? Elolvassák ezt „illetékesek” is? Én, az örök optimista (vagy a rosszul tájékozott pesszimista?) mindig azt válaszoltam: szerintem igen. De azért annak mindig nagyon megörültem, ha erre bizonyíték is adódott.

Legutóbb (és nem először) Takács Péter államtitkár komoly terjedelemben reagált közösségi oldalamon, lehetőséget adva nekem is néhány dolog továbbgondolására. Függetlenül a tartalomtól, mindig örömmel állapítom meg, hogy ez megfelel az „európai kultúrának”. Mert az rendben van, hogy képzettség, tapasztalat, vérmérséklet különbözhet, de tudjunk kulturáltan hangot adni a véleményünknek, és akár vitatkozni is egyes bonyolultabb kérdéseken. Mert a „bölcsek kövét” sem életkorral, sem kinevezéssel nem lehet megszerezni.

Lám, még a kommunikációs stílus kérdésében is Európát emlegetem. Ma már teljes és értelmezhető a kontextus. Május elsején ünnepelhettük, a munka és a munkások lassan 130 éves ünnepe mellett a csatlakozásunk 20. évfordulóját.

20 év

20 éve vagyunk hivatalosan tagjai az Európai Uniónak. Generációm, együtt a magyarok többségével évtizedeken át vágyakozott rá, hogy „ Ady Kompországa” ne legyen elválasztva vasfüggönnyel Európa nyugati felétől, ahová az elmúlt közel ezer évben millió etnikai, vallási, kulturális, szakmai szállal kötődünk. A társadalmi-gazdasági rendszerváltás megteremtette ennek a feltételeit, a vasfüggöny leomlott.

II. Erzsébet királynő próféciája 11 évvel korábban, amit 1993-ban, egyetlen magyarországi látogatásán az Országgyűlésben elmondott, minden magyart szíven talált:

„Csodálattal és örömmel figyeltük mindazt, amivel a magyarok a tudomány, a zene, a művészetek és az irodalom világát gazdagították. Mert önöknek joguk van hozzá, hogy elfoglalják helyüket az európai történelem és kultúra fő áramában.”

2004. május 1-jén ez a csoda is megtörtént.

De a csodák ritkán örökérvényűek. Ma már tudjuk, hogy az Európai Unió se a Kánaán. A befogadó ölelést néhány évvel később követte a hidegzuhany, az Unió egyik motorja, az Egyesült Királyság egy Brexitnek nevezett népszavazás során elhagyta a szervezetet.

Talán a brit történelem egyik fontos mondása a legpontosabb magyarázat: „Angliának nincsenek örök barátai, Angliának nincsenek örök ellenségei, Angliának érdekei vannak." Egy régi politikus-miniszterelnök, Lord Palmerston mondta, jó évszázaddal korábban, és mi ma rágódhatunk, hogy az a sok érték, ami minket Európához köt, hogyan torzulhat el a gazdasági és politikai érdekek nyomása alatt. Ezen akár el is gondolkodhatunk az évforduló alkalmából.

Csernobil

Van még egy jubileum, amiről nem feledkezhetünk meg.

Az elmúlt pénteken volt 38 éve, hogy Kijevtől alig 100 kilométerre felrobbant a csernobili atomerőmű. Da akkor még napokig nem tudtunk róla. Az államszocializmus agóniájának igazi kezdetét jelzi, hogy az akkori hatóságok igyekeztek eltitkolni a rettenetes valóságot. Az is lehet, hogy nem mertek, nem tudtak egészen pontosan szembenézni a teljes súlyával. Szép meleg tavasz volt akkoriban, a magyarok is a május elseje egyre inkább vidám majálisra hasonló ünnepére készültek, miközben a stroncium és egyéb izotópokat hozó felhő vészesen közeledett felénk.

Az első híreket Skandináviából, pontosabban svéd tudósoktól kaptuk, mert az akkori légköri viszonyok miatt a súlyosan sugárzó felhő feléjük indult el. Magyar rokonok, kint élő vagy dolgozó honfitársak kezdték hívogatni a rokonaikat, de egyes akkor hallgatott rádióállomások is figyelmeztettek. Ne vigyük a gyermekeket a szabadba. Ne együnk friss leveles zöldséget, csak nagyon alaposan megtisztítva. A „fű alatt” jód tabletták kezdtek terjedni, és természetesen rengeteg szóbeszéd, rémhír.

Valahogy hasonló hangulat alakult ki, mint a COVID-járvány elején, azzal a hatalmas különbséggel, hogy a járványban már hazai hatóságok, az uniós partnerek hatalmas intenzitással tájékoztattak, és legjobb tudásuk szerint szervezték a védekezést. Persze, ahogy a csernobili katasztrófa után, a pontos zárójelentést már csak a tudósok kapták és értelmezték, a lakosság igyekezett túlélni és felejteni. Ugyan ma már nem működik a hírhedt erőmű, a sugárzást többszörös betonszarkofág akadályozza, de az elmúlt napokban, amikor tüzérségi bombatalálatok érték az erőművet, sok embernek eszébe jutott a már régi történet. És egy újra megerősödő tapasztalás: az emberiség még mindig veszélyes önmagára.

De ezek az élmények és érzések is lassan elmosódnak.

Kampány

Dübörög a 2024-es választási kampány. Ráadásul egyszerre kettő is, az Európai Unió képviselőválasztása, és a hazai önkormányzati polgármester- és képviselő-választás. A következő 4-5 hétben a szakpolitikák csak perifériás szerepet kapnak a médiumokban, és így a közvéleményben is. Ez szerintem nem jó, de tudomásul kell venni, hogy ilyen világot élünk.

Persze gondolkodni, tervezni, vitatkozni ilyenkor is szabad. Mert a politikai cunami pár hét alatt levonul, de az egészségügy az összes gondjával, megoldatlan kérdésével itt marad.

Az egészségügyben dolgozók, az intézmények és a mentők pedig teszik a dolgukat. Panasz nélkül teremtik meg a nyilvános politizálás, a szabadtéri gyűlések és kampányok biztonságát, azzal, hogy helytállnak.

Hétköznap, ünnepnap, éjjel és pirkadatkor is. Gondoljunk rájuk! 

Címlapkép: Caspar David Friedrich (1774–1840): Woman before the Rising Sun. 1818. Olaj vásznon. 22x30 cm. Museum Folkwang, Essen, Németország