Az együttérzés ára: ezért éghetnek ki a segítő szakmákban dolgozók

A filozófia történetében számos gondolkodó hangsúlyozta, hogy másokon segíteni az emberi élet legmagasabb rendű tevékenysége. Arisztotelész szerint a boldog, kiteljesedett élet az erények gyakorlásán keresztül valósul meg, amelyek közül a nagylelkűség és az igazságosság kiemelkedik. Kant az emberi méltóság tiszteletét tekintette erkölcsi kötelességnek, amelyben a másik segítése a legnemesebb tett. Levinas radikális etikája szerint pedig a másik ember iránti felelősség megelőz minden más szabályt: az etika ott kezdődik, amikor válaszolunk a másik szükségletére. A vallásfilozófiai tanításokban ugyanez a gondolat jelenik meg a felebaráti szeretetben, amelyet a kereszténység a legmagasabb erényként tart számon.

Kizárólag másokért – és nincs megállás

Ápolók, orvosok, szociális munkások, pedagógusok és terapeuták nap mint nap másokért dolgoznak, de szakmától függetlenül is élnek közöttünk emberek, akik mindig, minden körülmények között valakit saját maguk elé helyeznek. Ez a hivatástudat, divatos kifejezéssel élve "helper funkció", ami akár saját életük kárára fordulhat. A túlzott empátia, a mások iránti állandó felelősségérzet és a határok hiánya könnyen vezethet kiégéshez – amely nemcsak a munkát, hanem a magánéletet is kisiklatja.

Nem mindegy, hogyan érzünk együtt

A szakirodalomban egyre gyakrabban emlegetik a „compassion fatigue”, vagyis az együttérzés-fáradtság jelenségét. Ez nem más, mint amikor a segítő munkát végző, vagy másokért élő ember fokozatosan elveszíti a lelki erejét a folyamatos érzelmi terhelés miatt. Ilyenkor nem csupán fizikai kimerültségről van szó – előfordulhat, hogy a segítő empátiája eltompul, egyre nehezebb lesz valódi együttérzéssel fordulni a klienseihez, betegeihez. Mindez nemcsak a munkát teszi nehezebbé, de bűntudatot is szülhet: „Hogy lehet, hogy már nem tudom olyan odaadással végezni, mint régen?” Ez az önvád pedig tovább gyorsíthatja a kiégés spirálját.

 Aki másoknak segít, fontos, hogy magára is fordítson időt

Miért olyan sérülékenyek a segítők?

A segítő szakmákban dolgozók gyakran magas szintű belső elvárásokkal élnek: „nekem mindig rendelkezésre kell állnom”, „nem engedhetem meg magamnak, hogy nemet mondjak”. Ez a perfekcionizmus és bűntudat azonban hosszú távon kimerítő. Kutatások szerint a segítő hivatásúaknál nagyobb a krónikus stressz és a depresszió kockázata, mint az átlagpopulációban.

Ehhez társul az a pszichológiai mechanizmus, hogy sokan saját értékességüket is abból mérik, mennyire tudnak másoknak segíteni. Ha pedig nem képesek mindenkit „megmenteni”, vagy mindig kielégíteni a többiek igényeit, könnyen az önvád csapdájába kerülnek, belső ürességet élhetnek át, akár életvezetési zavarokba gabalyodhatnak.

Hogyan lehet elkerülni ezt a csapdát? 

A legfontosabb megérteni, és, ha kell, magunkra kényszeríteni a szabályt (később beépülhet gondolkozásunkba): az együttérzés nem egyenlő az önfeladással. Ahhoz, hogy valaki hosszú távon segíteni tudjon, szüksége van önvédelemre is. Az egészséges határok nem a közöny jelei, hanem a tartós jelenlét előfeltételei. A pszichológiai kutatások szerint a tudatos határszabás és az önmagunk iránti együttérzés („self-compassion”) védőfaktorként működik a kiégés ellen. Ezeket a határokat nem kell merevvé tenni, a cél, hogy legyen egy belső kiegyensúlyozottságunk, melynek tengelyén saját igényeink is helyt kapnak.

Hogyan védekezhetünk a kiégés ellen?

• Tudatos, de rugalmas határhúzás: tisztázni, mennyi munkát, túlórát, érzelmi terhet, másokért élést bírunk el
• Rendszeres önreflexió: felismerni, ha eluralkodik rajtunk a bűntudat, az örömtelenség, észrevenni, ha már egészségünk is jelez
• Önmagunk iránti együttérzés: megengedni magunknak a hibázást, a töltekezést, a pihenést
• Támogató közeg keresése: szupervízió, kollegiális beszélgetések, terápiás támogatás, családi beszélgetés  

Nem kell mindig minden feladatot elvállalni, szabad nemet mondani, és időt kell hagyni a regenerálódásra. Az önmagunkról való gondoskodás nem önzés – éppen ellenkezőleg: előfeltétele annak, hogy mások mellett hosszú távon jelen tudjunk lenni.

Ha érdekel egy aneszteziológus szakasszisztens őszinte kiégés-története, ezt a cikket ajánljuk.

Források:

Figley, C. R. (2002). Compassion fatigue: Psychotherapists' chronic lack of self care. Journal of Clinical Psychology, 58(11), 1433–1441. PubMed

Shanafelt, T. D., et al. (2012). Burnout and satisfaction with work life balance among U.S. physicians. Archives of Internal Medicine, 172(18), 1377–1385. JAMA Network

Neff, K. D., & Germer, C. K. (2013). A pilot study and randomized controlled trial of the Mindful Self Compassion program. Journal of Clinical Psychology, 69(1), 28–44. PubMed