Az ellátás minősége még mindig inkább jó, mint rossz

Kincses Gyula: a magánellátás rendkívül erős elszívóhatást gyakorol a közösségi egészségügyre, rontva annak teljesítményét.

A Magyar Orvosi Kamara (MOK) néhány hónapja leköszönt elnökével, Kincses Gyulával az állami és a magánegészségügy szétszakadásának veszélyéről, az ápolók hiányzó megbecsüléséről és további fontos tennivalókról beszélgetett a szemlelek.net....

– Összességében, az ország általános teljesítményét, gazdasági helyzetét tekintve a magyar egészségügy teljesítménye, az ellátás minősége még mindig inkább jó, mint rossz. Kevésbé kap reflektorfényt, ahol minden rendben van, inkább csak a problémákról beszélünk. Az egészségügy egyes szereplői, az orvosok, a nővérek teszik a dolgukat, csak az egész, mint rendszer, egyre inkább diszfunkcionális. Ami nagyon nincs rendben, és rendszerszinten rombol, az a köz- és a magánellátás viszonya: a magánellátás rendkívül erős elszívóhatást gyakorol a közösségi egészségügyre, rontva annak teljesítményét. A 2010-es évek első felében a fő probléma az orvosok külföldre vándorlása volt. Ez a folyamat ugyan nem szűnt meg, de lelassult, normalizálódott. A magánellátásba való elvándorlás viszont felgyorsult. Az orvosok és a páciensek egyaránt távolodnak a közellátástól, és ez innentől ördögi kör: ha kevesebb orvos van a közellátásban, hosszabb lesz a várólista, ezért még több beteg megy magánba, ott nő a kereslet, tehát akkor a kínálat is nőni fog, azaz még több orvos és ápoló megy át oda.

– Ilyenkor merül fel a kérdés, hogy akkor miért is fizetem én a tb-t, ha úgyis a magánellátásban van esélyem meggyógyulni.

– Igen, de azért tisztázzuk: a társadalombiztosítási járulékot nem magadnak fizeted, hanem a gyerekednek, a nagymamádnak, a hajléktalannak. A tb a szolidaritásról szól: nem azért fizetsz, hogy neked jó legyen. Persze azért is, de nem ez az alapcélja a járulékfizetésnek, hanem a társadalmi szolidaritás megalapozása. Ne feledjük: ha valakit elüt egy autó, jellemzően nem a magánellátás foglalkozik vele, ahogy a daganatos betegek jelentős részét is a közellátás gondozza, és főleg: a kötelező társadalombiztosítás fizeti. Az a fő baj, hogy nincs két egészségügyre elegendő orvosunk és szakdolgozónk – egyre sem nagyon. A kisebb és gyorsabb beavatkozások kapcsán előnybe kerül a magánszektor, de ha igazán beteg vagy, akkor általában nem a magánrendelőbe kell menni.

...

– Elkezdtünk kitekinteni a jövő egészségügye felé. Közismert felvetés, hogy önálló minisztérium nélkül, pláne a Belügyminisztérium alá, egy sokadik fiókba beszuszakolva aligha lehet érdemi fejlődést remélni.

– Néhány kollégám talán nem fog szeretni azért, amit mondok, de szerintem ma nem ezen múlik az egészségügy fejlődése. Persze hogy ez érzelmi kérdés, és üzenetértéke is van, és az sem mindegy, hogy a kormányülésen ül-e valaki, aki csak az egészségügyért felelős, ráadásul ért is hozzá. Jó lenne! A mostani kormányban érdekérvényesítő személyre van szükség, nem feltétlenül szakemberre. Ha Pintér Sándort meg lehet győzni valamiről, ő sokkal nagyobb eséllyel tudja átvinni az akaratát a Miniszterelnökön, mint egy párfüggetlen szakminiszter. De egy kicsit ellent is mondok magamnak: ha nincs jelen a kormányülésen az egészségügyi területért felelős személy, akkor sok esetben a felvetésig sem jut el egy fontos téma, mert Pintér Sándor előre eldönti, hogy az adott ügyet szóba fogja hozni vagy sem. Az ideális állapot kétségkívül az lenne, ha létezne egy egészségügyi kormányszerv – akár minisztérium –, amit közigazgatási államtitkár vezet. Ez a szerv az egészségügy szakmai ügyeit intézné kormányoktól függetlenül, a jogszabályok előkészítésétől a fejlesztési tervekig mindent, ami egy minisztérium dolga. Nekem szimpatikus az EU működése: az aktuális „minisztertől”, a biztosoktól függetlenül vannak szakminisztériumok (főigazgatóságok). Ebben a modellben a miniszter adja ki a politikai megrendelést, viszi a kormány vagy a parlament elé a minisztérium munkájának termékeit, de maga a minisztérium nem politikai termék, és nem kell kormányváltásonként újjászervezni. Nem kellene mindig elölről kezdeni mindent, hanem lenne egy koherens és konzekvens szakmai fejlődés. Összességében fontosabbnak gondolom egy egészségügyi döntés előkészítésének szakmai megalapozottságát, mint azt, hogy van-e minisztérium, ki a miniszter. Sajnos olyan rendszerben élünk, hogy ha nincs politikai ereje a tárca képviselőjének, akkor kevés az, hogy milyen a szakmai tudása. És ráadásul már egészségügyi szakmai háttérintézmény sincs.

A teljes interjú a szemlelek.net-en olvasható.