Az evészavarok terápiája

Az étkezési zavarban szenvedő betegek kezelésében sajátos problémát jelent, hogy bár a beteg súlyos szomatikus állapotban van, visszautasítja a kezelést.

A terápia megtervezése
l./ A betegség felismerése, megállapítása. A testi vizsgálatokat speciális pszichológiai vizsgálatok egészíthetik ki,u.m. kérdőívek, tesztek, célzott exploráció, heteroanamnézis.
2./ Az orvosnak azonnal be kell avatkoznia a leromlott testi állapot javulása érdekében. Be kell avatkoznia a falás-hányás, hashajtózás gyakorlatába. Fel kell mérnie az aktuális státuszt, a társuló betegségeket, el kell döntenie, hogy a beteg igényel-e kórházi kezelést.
3./ Ha a beteg nem először áll kezelés alatt, fel kell mérni az előző terápiás próbálkozásokból levonható következtetéseket, és meg kell hozni a lehetséges változtatásokra irányuló döntéseket.
4./ Ha első alkalommal találkozik orvossal a beteg, fel kell világosítani őt is, és a hozzátartozót is a betegségről, a várható veszélyekről, és a lehetséges terápiáról.
5./ Pszichoterápiába irányítás. Ez nagymértékben függ az elérhető lehetőségektől, de mivel az étkezési zavaroknak nincs specifikus pszichoterápiája, számos módszer alkalmazható hasonló hatékonysággal a betegség kezelésében. Függ a beteg életkorától, aktuális életkörülményeitől, a korábbi terápiák hatékonyságától, szomatikus állapottól, a családi kooperációtól.

Türelem, idő és szövetség a beteggel
Az étkezési zavarban szenvedő betegek kezelésében sajátos problémát jelent, hogy bár a beteg súlyos szomatikus állapotban van, visszautasítja a kezelést. Az orvosnak néha sok idejébe, és empátiájába kerül, hogy meggyőzze a beteget a kezelés szükségességéről. Türelmesnek kell lennie, szövetségre kell törekednie a beteggel, hitelesen kell képviselnie azt az álláspontot, hogy a kezelés kizárólag a beteg érdekében történik, nem a szülei akaratát érvényesíti az orvos, nem büntető jellegű.
Az orvosnak tudnia kell, hogy a beteg éppen attól fél a legjobban, amit az orvos akar: a hízástól. Akceptálnia kell ezt a félelmet, ugyanakkor rá kell vennie a beteget, hogy ne ragaszkodjon álláspontjához.

El kell magyaráznia nagyon türelmesen, hogy mit jeleznek a leletei, milyen következmények várhatók. Tudatnia kell a beteggel, hogy egy idő után nem lesz képes kontrollálni testi állapotát, visszafordíthatatlan folyamatok indulnak be. Be kell avatnia a kezelés részleteibe, elmondani, hogy mit miért javasol.
Késznek kell lennie a tárgyalásra. Sok beteg kezd alkudozni orvosával, és néha vannak valóban megfelelő ötleteik, amelyeket el lehet fogadni. Támogatni kell minden olyan lépést, ami elősegíti az együttműködést, és hangsúlyozza beteg felelősségét.
El kell kerülni a rivalizálást, taktikázás, harcot, tekintélyelven alapuló direktívákat. Csak akkor döntsünk forszírozott kezelés mellett, ha valóban súlyos veszélyben van a beteg.
Hagyjunk időt, ellenállás esetén ne ragaszkodjunk az azonnali döntéshez. A betegnek tudnia kell, hogy ő döntött.