Sürgető reformlépésekre vár a világ egészségügye is

A nagy ellátórendszerek finanszírozása világszerte egyre nagyobb gondot okoz.

A fenti megállapításokat – amelyek az 1990-es évek végére már világossá váltak a kutatók előtt - egy négy éven át tartó nemzetközi vizsgálatsorozatot lezáró jelentésből idéztük. A New-York-i Hastings Center szervezésében tizennégy ország (Chile, Cseh Köztársaság, Dánia, Egyesült Királyság, Indonézia, Hollandia, Kínai Népköztársaság, Magyarország, Németország, Olaszország, Szlovák Köztársaság, Spanyolország, Svédország, és az Egyesült Államok) kutatói tanulmányozták a különböző országok ellátási rendszereit. A projektet az Egészségügyi Világszervezet (WHO) támogatta. A vizsgálat eredményeit összegző jelentést a világ összes fontosabb médiuma megkapta, Kínában például könyv alakjában is kiadták.

A jelentés leszögezi: az egészségügy anyagi forrásai világszerte erőteljes korlátok közé szorulnak, ezért mielőbb el kell dönteni a finanszírozás fontossági sorrendjét - hiszen még a legfejlettebb államokban sem jut mindenre elegendő összeg. Az elmúlt száz év során robbanásszerű fejlődésen ment át a biomedikális tudomány szinte minden ágazata, s ennek következményeként az emberi élettartam drámai módon meghosszabbodott. A korábban halálos fertőző betegségeket sikerült visszaszorítani, egyes országokban teljesen megszüntetni. Az orvostudomány eddig elképzelhetetlen teljesítményekre vált képessé, és ez a látványos fejlődés az emberi élet és gondolkodás gyökeres átalakulását eredményezte - ugyanakkor meg is változtatta a társadalomegészségügy elosztórendszerét. Azaz: rendkívüli mértékben megdrágította azt.

Manapság a kormányok - kényszerűségből - egyre inkább a privatizáció és a piaci alapokra helyezett medicina felé fordulnak, így próbálván enyhíteni a rájuk nehezedő gazdasági nyomást. (Ez a szándék tapasztalható jelenleg hazánkban is.) A kialakuló piac azonban főként az egyéni szükségletek és igények kielégítését preferálja, és nem elsősorban a "közjó" szolgálatában áll. A piac egyre növekvő követelményei - az állandóan fejlődő, egymással versenyben álló, és természetesen egyre drágább orvosi technológiák - ellentétben állnak a kormányok azon jogos törekvésével, hogy az egészségügyi ellátás költségeit finanszírozható szinten tartsák. Az egyensúly fenntartása egyre nehezebb. A folyamatot sok negatív jelenség kíséri: a közegészségügyi projektek végrehajtásának gyengülése, vagy a nem biztosított állampolgárok számának növekedése. Következményként a gyógyuláshoz való jog egyenlő esélyének elve szenved csorbát, emellett sérül a medicina integritása is, mivel az orvostudomány a kereskedelmi lobbik érdekeinek hálójába kerülhet. A problémát felismerve a közelmúltban az USA-ban "Irányított egészségügyi ellátási program" cím alatt integrált projekt indult, amely az egészségügyi költségek szigorú kontrolljának biztosítását, valamint az alapellátásra koncentráló rendszerek megteremtését tűzte ki elérendő célként.

A tanulmány részletesen foglalkozik korunk egyik legnagyobb dilemmájával: az öregek társadalomban elfoglalt helyével, a róluk való gondoskodás alternatíváival is. Az elkövetkező évtizedekben rohamosan megnövekszik majd az idős populáció aránya. A hatvanöt évesek száma várhatóan megkétszereződik, a nyolcvanöt éven felülieké pedig megháromszorozódhat. A fejlődő országokban az ebből származó problémák még nem látványosak, azonban a jóléti államokban hatásuk már erősen érezhető.
A jelentés szerint a mai orvostudomány ambiciózus és reményekkel teli, de alapjaiban fordított módon reagál az időskorra és a halálra. Azzal, hogy heroikus eszközökkel és beavatkozásokkal a legkilátástalanabb betegségeket is meggyógyítja, óhatatlanul növeli a magatehetetlen emberek számát. Nekik sok ország társadalmában nincs hatékony érdekképviseletük, számukra tehát nem sok jót tartogat az öregkor. Magyarországon sem sokat foglalkoznak ezzel a gonddal, pedig közel hárommilió nyugdíjas él hazánkban, akiknek nem mindegy, hogy milyen körülmények között töltik hátralévő napjaikat, vagy milyen körülmények között halnak meg. Nálunk - hasonlóan a kelet-európai országokhoz - az a nézet uralkodik, miszerint egyértelműen a gyermekek kötelessége az idős szülőkről való gondoskodás. Ez rendben is lenne, ha a feltételei is biztosíthatók lennének. Ki engedheti meg magának azonban ezekben az országokban azt, hogy beteg, rokkant szülőjét gondozza akkor, amikor maga is nap mint nap a megélhetésért küzd? Sok idős ember magányosan, izoláltan, emberi méltóságától megfosztva fejezi be életét, egyszerűen azért, mert nincsenek meg az ápoláshoz és az emberi gondoskodáshoz szükséges feltételek. Hiányzik az a társadalmi párbeszéd és felvilágosító munka is, amely a szűkös források igazságosabb és humánusabb elosztását segítené elő. Nagyobb hangsúlyt kellene kapnia a geriátria tudományának, sokkal több ilyen képesítésű szakemberre lenne szükség

Az egyes országok gyakorlatának tanulmányozása során kiderült: Hollandia példát mutat a geriátriai problémáinak magasszintű kezelésében. Az ország minden településén található egy olyan raktár, amelyben az ápoláshoz szükséges összes segédeszköz megtalálható. Ezen eszközök - gumilepedők, mosdatáshoz és etetéshez szükséges kellékek, stb - az ápolás időtartamára térítésmentesen vehetők igénybe. A holland polgárok többsége otthon, családi környezetben szeretné eltölteni utolsó napjait - és a holland társadalom e célért anyagi áldozatot is hajlandó hozni.  (A magyar orvosegyetemeken a geriátriát önálló tárgyként nem oktatják, Baranya egyetlen geriátriai intézete öt évvel ezelőtt pénzhiány miatt megszűnt, az épület azóta üresen áll…)

A fájdalom és a szenvedés csökkentése a legősibb orvosi feladatok egyike, egyben a medicina hagyományos célját is jelenti. A tanulmányból azonban egyételműen kiderül, hogy e célt a jelenkori orvostudomány a világon sehol sem teljesíti megfelelően, s az egyes országokban kialakult szokás- és jogrendszer nem is segíti ebben. Számos esetben előfordul, hogy az orvosokat megfélemlíti a narkotikumok - az igazán hatásos fájdalomcsillapítók - használata körüli bizonytalanság, jogi szabályozatlanság. Sőt, a világ sok részén ezek nem is állnak rendelkezésre. Mindez ott is előfordul, ahol egyébként van pénz drága technológiákra, például a rákbetegek kemoterápiás kezelésére. A tanulmány megjegyzi, hogy a krónikus betegek szükségletei egyre fokozottabb mértékben követelik meg a jövőben a medicinától, hogy újra hangsúlyozza annak gondozói és palliatív szerepét. E tevékenységet - a tanulmány ajánlása szerint - fejleszteni és támogatni kellene.

Az emberi szenvedés csökkentése területén sem jobb a helyzet, hiszen a mentális és az emocionális szenvedést gyakran fel sem ismerik. Az orvosok többsége nem az egész embert, hanem az egyes szerveket kezeli. Gyógyszeres terápiát alkalmaz ahelyett, hogy pszichés terápiával, illetve megfelelő empátiával közelítené meg a beteget. Megfigyelhető azon sztereotípia, miszerint a mentális betegség kevésbé fontos, mint a fizikai. A tanulmány szerint szükséges lenne megértetni az orvosokkal: a mentális bajok eltussolása súlyos társadalmi következményekkel jár.

A jelentés elkészítését számos esetben vita előzte meg, amely kitért a hadoklás, a halál és az eutanázia kérdésére is. A vélemények és az álláspontok természetesen itt a legmegosztottabbak. E kényes témával kapcsolatban számos igenlő és elutasító vélemény hangzik el, s az országok túlnyomó többségében az orvosi etika határozottan tiltja a végstádiumban levő gyógyíthatatlan betegek halálba segítését. Ellenpélda is található, ismét csak Hollandia. Itt - természetesen komoly jogszabályi kritériumok mellett - elismerik a kegyes halálhoz való jogot. A halálhoz vezető orvosi közreműködést azonban csak az a beteg kérheti, akit előzőleg pontosan felvilágosítottak betegsége mibenlétéről, annak várható lefolyásáról és kilátásairól. Ezen információk birtokában a betegnek többször és egyértelműen kell kérnie orvosát, hogy fájdalmai elviselhetetlensége és csillapíthatatlansága miatt függessze fel az őt életben tartó kezelést. A végső döntést az orvos minden esetben a betegre bízza, az eutanáziát mindig a betegnek kell kérnie.

A holland álláspontot azonban nem minden résztvevő ország vállalta fel. A szlovák kutatócsoport például különvéleményt fűzött a jelentéshez, amelyben rögzítik a kegyes halál passzív és aktív formáját elvető álláspontjukat. Magyarországon is óriási ellenállásba ütközik az eutanázia gondolata, hasonló a helyzet az európai országok többségében is.

A kérdésről sokan sokféleképpen gondolkodnak. A négy éven át tartó kutatássorozat után abban azonban egyezség született, hogy a medicinának fel kellene végre ismernie saját határait - azaz, hogy nem minden életet képes kézben tartani, vagy irányítani - a halált pedig nem kellene ellenségként kezelnie. Hisz előbb vagy utóbb, de be kell látni: az orvostudomány lehetőségei ugyanúgy végesek, akár az egyes emberé…