Írország: ingyenesen csak a rászorulóknak

Az ellátórendszerrel valószínűleg a betegek is elégedettek, mert akinek nincs pénze, az gyakorlatilag ingyen kap meg mindent, igaz, alacsonyabb színvonalon, mint a "fizetős" beteg.

Írországban -- hasonlóan a brit és a skandináv egészségügyi szolgálathoz -- az ellátórendszer fenntartásáért az állam felelős, a szolgáltatások költségét is adókból fedezik. Ugyanakkor az ír Egészségügyi Minisztérium feladata e téren csak a tervezésre, koordinálásra és a költségvetés meghatározására korlátozódik. Az ellátások tényleges nyújtásáért a nyolc Területi Egészségügyi Tanács felel. Az egyes egészségügyi tanácsok illetékességi területén élők száma igen eltérő, a 200 000-től az 1,3 millióig terjed. Természetesen ennek megfelelően eltérések tapasztalhatók az igények és az eszközök terén is.

Két kategória
Az ír biztosítottakat a jövedelmi szintjüknek megfelelően két kategóriába sorolják. Az I. kategóriába az alacsony jövedelműek tartoznak. Ők széles körű, ingyenes egészségügyi szolgáltatásokra jogosultak, és jogosultságukat az egészségügyi tanács által kiállított "egészségügyi kártyával" igazolják. Egy egyedül élő fiatal esetében a jövedelmi küszöb havi bruttó 500 euró. A nyugdíjasok és az alacsony jövedelmű munkavállalók, valamint eltartottjaik tehát gyakorlatilag ingyen kapják az ellátást, míg a magasabb keresetűek, az úgynevezett II. kategóriába tartozók az ellátások döntő többségéért fizetnek. Írországban mindemellett a lakosság több mint harmada rendelkezik ingyenes ellátásra jogosító egészségügyi kártyával. Az általuk igénybe vehető "szolgáltatási csomag" felöleli a háziorvosi, a járóbeteg-, a szülési, az anyasági és a fogászati ellátást, továbbá a fekvőbeteg-ellátást a kórházak nem privát részlegein, ezen felül magában foglalja a gyógyszerek és gyógyászati segédeszközök támogatását.

A II. kategóriába tartozók viszont előszeretettel kötnek önkéntes egészségbiztosítást. Ír sajátosság, hogy az Önkéntes Egészségbiztosító gyakorlatilag monopóliummal rendelkezik a II. kategóriába tartozók biztosításában, és így a lakosság mintegy 35 százalékával van szerződése. Ők a háziorvosi szolgáltatást teljes mértékben a saját költségükre, illetőleg az önkéntes egészségpénztáruk terhére vehetik igénybe. Természetesen igényelhetnek ellátást az állami fenntartású intézményekben is, ezek után azonban fizetniük kell -- kórházak esetében egy meghatározott, fix összegű napidíjat. Gyógyszereket csak bizonyos krónikus betegségek (diabetes, Parkinson-kór, haemophilia, szklerózis multiplex) esetében kaphatnak ingyenesen, egyébként térítést kell fizetniük, amelynek összege nem haladhatja meg havonta az 53 eurót (az ezen felüli gyógyszerköltséget az egészségügyi tanács visszatéríti).

Fizetős -- nem fizetős
Az ingyenességnek ára van. Az I. kategóriába tartozók így csak az egészségügyi tanács által összeállított háziorvoslistáról választhatnak orvost, náluk kell regisztráltatniuk magukat. Ezek az orvosok a páciensek után -- azok életkorától, nemétől és lakóhelyétől függő összegű -- fejpénzt kapnak a biztosítótól. A II. kategóriába tartozók viszont szabadon választhatnak orvost. Az anyasághoz kapcsolódó ellátásokat (terhességi vizsgálatok) szintén háziorvosok nyújtják, ezekért a szolgáltatásokért, ugyanúgy, mint a hat hétnél fiatalabb gyermekek gyógykezeléséért, egyik kategóriába tartozóknak sem kell fizetniük. Hasonlóképpen ingyen jár mindkét kategória részére a gyógykezelés és a gyógyszer krónikus betegségek esetén.

Az ír egészségügyi rendszerben a kórházak által nyújtott szolgáltatások képezik a legjelentősebb részt. A kórházak valamivel kevesebb mint egyharmadát ugyanakkor nem az állam tartja fenn, hanem -- különösen a dublini régióban -- szerzetesrendek és egyházi szervezetek. Végső soron azonban mindkét kórháztípust az állam finanszírozza. A közkórházak kiadásait a területi egészségügyi tanács fedezi, az egyházi kórházak finanszírozásáról pedig közvetlenül az Egészségügyi Minisztérium gondoskodik. Írországban az államilag finanszírozott kórházak mellett 18 magánkórház is létezik, ahol a betegeknek az ellátások költségeit ki kell fizetniük. További ír jellegzetesség, hogy az állami kórházak is nyújtanak privát szolgáltatásokat -- természetesen külön díj ellenében.

Míg a közkórházi részlegekben a (főként I. kategóriás) betegeknek egy-egy ellátás igénybe vételekor néha hosszú várólistákkal kell szembenézniük, a magánrészlegekbe felvett betegek gyakorlatilag nem ismerik a várólista fogalmát, és egyébként is több figyelmet kapnak a személyzettől. Ez a helyzet már a '90-es évek elején olyan ellátási anomáliákhoz vezetett, hogy az állami kórházak kénytelenek voltak elkülöníteni a "fizetős" és a "nem fizetős" osztályaikat.

Jól működik
Írország -- mint az adókból finanszírozott, állami fenntartású rendszerekkel rendelkező államok általában -- az uniós államok átlaga alatt költ egészségügyre: az egészségügyre fordított összkiadás nem éri el a GDP 7 százalékát. A kiadások nagy részét a kórházi ellátás finanszírozása teszi ki. Egyre növekvő arányt képvisel továbbá az idősek ápolása, amely Írországban egészségügyi szolgáltatásnak minősül.
Az állami és magánbiztosítás keveréke egy jól működő, hatékony ellátórendszert eredményezett, melyet Írországnak -- nem utolsósorban a közelmúltbeli kivételes gazdasági fellendülésnek köszönhetően -- sikerült a világ egyik legjobb rendszerévé fejlesztenie.
(Szerző: dr. Ötvös Péter, Országos Egészségbiztosítási Pénztár)