Olaszország: magánszolgáltatók előnyben

Az alapellátást Olaszországban többnyire olyan független orvosok nyújtják, akik egyéni rendelőkben önálló vállalkozóként dolgoznak és szerződéses kapcsolatban állnak a tartományi kormányzattal. Az orvosok szerződésük alapján meghatározott fejpénzt kapnak a betegek után.

Az olaszok szabadon választhatják meg háziorvosukat, vagyis "feliratkozhatnak a listájára" – ha az orvosnak még nincs 1800 betege. A rendelet szerint ugyanis egy háziorvos legfeljebb ennyi beteget láthat el. Ez azonban általában nem jelent gondot: egy háziorvosra átlagosan csak ezer ember jut, a maximálisan engedélyezett betegszámot rendszerint még az orvosokkal gyérebben ellátott déli tartományokban is csak ritkán érik el.

Az olasz kormány változatos eszközökkel, főként adókedvezményekkel igyekszik elősegíteni a háziorvosok társulását, ezáltal a szervezettebb alapellátást, ez azonban a mélyen gyökerező hagyományok miatt rendszerint hatástalan. A háziorvosnak egyébiránt jelentős szűrő szerepe van a további egészségügyi ellátás szempontjából, szakellátás csak háziorvos rendelése alapján vehető igénybe. Az állami egészségügy keretében igénybe vehető szakellátásért, a krónikus eseteket leszámítva, térítést kell fizetni, ez azonban nem lehet több 52 eurónál. Mivel azonban a szakellátásra rendszerint sokáig kell várni, és a színvonala messze nem mondható kiemelkedőnek, az olaszok szakellátásért legszívesebben magánszolgáltatókhoz fordulnak. A privát szolgáltatóknál igénybe vett ellátás költségeit a magán-egészségpénztár téríti.

Az olasz egészségügyben a kórházi ellátás terén tapasztalható a legnagyobb változatosság. Vannak kisebb, általános kórházak és nagyobb közkórházak, amelyeknek az előbbieknél sokkal szélesebb a gazdasági-működési önállóságuk. A közkórházak mellett működnek magánkórházak is, egy részük állami szervekkel kötött szerződéssel. Az úgynevezett Közkórházak Társulásai specializált, nagy szakmai tudás- és eszközigényű szolgáltatásokat nyújtanak. Országszerte több mint száz kórházi társulás létezik, és számuk egyre nő. A kórházak finanszírozása is eltérő: többségük az előző év kiadásai alapján meghatározott költségvetéssel működik, bizonyos részük azonban a tényleges teljesítmény alapján (betegségcsoportok szerint) kapja a térítést.

Az "akkreditált" privát szolgáltatók az ellátórendszer fontos elemét alkotják. A magánszolgáltatók ambuláns és kórházi ellátást, valamint diagnosztikai szolgáltatásokat nyújtanak, amelyeket a nemzeti egészségügyi szolgálat finanszíroz. Olaszországban az egészségügyi ellátás állampolgári jogon jár, az egészségbiztosítás ezért elsősorban kiegészítő és önkéntes jellegű, így jelentőségét és arányát is nehéz felbecsülni. Az országos felmérések alapján a lakosság mintegy harmada részesül magánbiztosítási ellátásokban, amelyek lehetőséget nyújtanak arra, hogy a biztosított ne akkreditált magánszolgáltatóknál vegye igénybe az egészségügyi ellátást, rendszerint az állami ellátásnál gyorsabban, könnyebben és – nem utolsósorban – nagyobb kényelmet biztosító körülmények között.

Kötelező járulékrendszer nincs, az állami egészségügyet teljes egészében adókból finanszírozzák. A foglalkoztatottak és az önálló vállalkozók egészségügyi adót fizetnek, amely 20 660 euró éves bruttó jövedelemig 10,6 százalék, afölött 4,6 százalék. A jogosultak azonban nem minden ellátást vehetnek igénybe ingyenesen, a gyógyszerekért, a diagnosztikai szolgáltatásokért és a szakellátásért térítést kell fizetni. Olaszország egészségügyi kiadásai az utóbbi évtizedekben folyamatosan növekedtek. Az 1978-as egészségügyi reform előtt az összkiadás a GDP 6,6 százalékát tette ki, ez az arány egy évtizeddel később 8 százalékra emelkedett, 1993-ban pedig már meghaladta az Európai Unió átlagát (a 8,6 százalékot). Az egészségügyi kiadások csaknem felét az egészségügyi dolgozók bére viszi el – az egészségügyi dolgozók érdekképviseletei hatékony bértárgyalásokat folytatnak az állami szervekkel.

Az állami egészségügyi ellátás az 1978-as reform óta létezik. Ekkor hozták létre a nemzeti egészségügyi szolgálatot (Servicio Sanitario Nazionale), amely célul tűzte ki, hogy az összes olasz állampolgár azonos feltételek mellett, egyenlően és ingyenesen részesüljön az egészségügyi ellátásból. Az új rendszer országos szinten határozta meg az igénybe vehető szolgáltatások körét, egységesítette a befizetéseket és a központi tervezésnek köszönhetően jelentősen racionalizálta az egészségügyet.

Az olasz egészségügy szervezésének-irányításának alapvetően három szintje van: országos, regionális és helyi. Az országos szint elsősorban politikai jellegű, itt születnek a stratégiai döntések az egészségügy átfogó céljairól és elveiről. A parlament háromévente úgynevezett Nemzeti Egészségügyi Tervet fogad el, amely az egészségügyi szolgálat működési elveit írja le. A központilag meghatározott ellátások biztosításáért az egyes tartományok önkormányzatai felelősek. Az ellátórendszer üzemeltetésének feladatát a helyi szinten létező, a helyi lakossághoz igazodó egészségügyi irányítási szervezetek, a Helyi Egészségügyi Egységek (Unità Sanitarie Locali) látják el.
(Szerző: Dr. Ötvös Péter, Országos Egészségügyi Pénztár)