Spanyolország: mérföldes kórházi várólisták

Jellemző a központi finanszírozás rendszerére, hogy az autonóm közösségek saját forrásaikból alig 9 százalékos mértékben járulnak hozzá az ellátórendszerük fenntartásához.

Spanyolországban az egészségügyi kiadások GDP-hez viszonyított aránya a ’90-es évek óta 7,5 százalék körül stagnál, amely a kormány azon erőfeszítését tükrözi, hogy ezeket a kiadásokat mindig a gazdasági növekedés üteméhez igazítsa. Az adóból történő finanszírozás hatására mára a spanyol lakosság mintegy 95 százaléka tartozik a kötelező rendszerhez. A lakosság további mintegy 4,5 százalékát azok a köztisztviselők és hozzátartozóik teszik ki, akik különálló viszontbiztosítási alapok tagjai, a fennmaradó fél százalék pedig önkéntes alapon biztosított egyéni vállalkozó vagy egyéb szabadfoglalkozású. Az állami egészségügyi rendszer keretében igénybe vett szolgáltatások a betegek számára teljesen ingyenesek, a jogosultnak csak a gyógyszerek költségeihez kell hozzájárulnia, de ez alól is mentesül, amennyiben betöltötte a 65. életévét, illetve ha valamilyen krónikus betegségben szenved. A betegek hozzávetőleg a gyógyszerárak 40 százalékát állják saját zsebből.

Önállóan -- csapatban
Spanyolországban az alapellátást integrált állami rendszer nyújtja saját, önálló egységeivel és elkülönült személyi hátterével. Ezt az "egészségügyi területek" szervezik meg, általában 5--25 000 főt ellátó zónánként. Az alapellátási rendszer két, egymás mellett működő hálózat keretében vehető igénybe. A hagyományos rendszer a részmunkaidőben dolgozó, napi 2 és fél órán át rendelő és házhoz kiszálló önálló orvosok hálózatára épül, akik kizárólag gyógyító ellátást nyújtanak és pácienseik után központilag meghatározott "fejpénzt" kapnak. Ezzel párhuzamosan azonban működnek úgynevezett "alapellátási csapatok" (Equipo de atención primaria) is: teljes munkaidőben foglalkoztatott orvosok csapatmunkában szélesebb körű ellátásokat (megelőzés, rehabilitáció, egészségfejlesztés) is nyújtanak. A csapat élén egy orvos-menedzser, a coordinador áll. Az alapellátási csapat minden egyes tagja állami alkalmazott. Fizetésük csak 15 százalékos mértékben tartalmazza a páciensek után járó, egyébként csekély mértékű fejpénzt. Az alapellátási rendszernek napi 24 órás sürgősségi szolgáltatást kell nyújtaniuk vagy egy egészségügyi centrumban (Centro de salud), vagy a beteg otthonában, sőt, bizonyos fogászati ellátásokat is garantálniuk kell.

Vizsgálatok a kórházakban
A széles és növekvő feladatkörnek köszönhetően 2000-ben a teljes lakosság 81 százaléka vett igénybe alapellátási szolgáltatásokat. Ennek ellenére az alapellátás infrastrukturális felszereltsége nem mondható igazán jónak: a labor-, röntgen- és ultrahangos vizsgálatok jóformán csak kórházakban végezhetők el. A ’90-es években 100 000 főre mindössze 50 háziorvos jutott, s az orvosok összlétszámának még ma is alig 15 százalékát teszik ki a háziorvosok. Ennek ellenére a betegek nagy részének nem kell egy napnál többet várnia az alapellátási vizsgálatokra, ami főként annak köszönhető, hogy a spanyol háziorvosok átlagosan napi 39 konzultációt bonyolítanak le, s ezzel az Unióban a német és az osztrák orvosok után a harmadik helyen állnak.

A spanyol egészségügyi ellátás fókuszpontjában továbbra is a kórházak állnak, ezek rendszerint ambuláns és fekvőbeteg-ellátást is nyújtanak. A legtöbb kórház állami fenntartású intézmény, és a személyzet is állami alkalmazottakból áll. A kórházi ellátás szervezete alapvetően regionális, és minden egészségügyi területnek valamely általános kórházhoz kell kapcsolódnia. Az állami egészségügy kórházai főleg akut esetek kezelésére koncentrálnak: a törvény csak belgyógyászati, általános sebészeti osztály és alapvető szakellátás fenntartására kötelezi őket. Minden tartománynak biztosítania kell azonban legalább egy olyan kórház működését, amely képes az ellátások teljes körét nyújtani. A beteg ezekbe az intézményekbe beutalóval juthat, ugyanakkor a beutalót nem háziorvosnak, hanem szakorvosnak kell kiadnia. A járóbeteg- és a fekvőbeteg-szakellátás ugyan hivatalosan egy kategóriát (szakellátást) képez, a bizonyos mértékig elkülönült szolgáltatásokat azonban két modell alapján nyújtják. Járóbetegeket kizárólag olyan orvosok látnak el, akik teljes munkaidejükben ambuláns kórházi részlegeken dolgoznak. A második modell szerint viszont a szakorvosok felváltva, rotációs rendszerben tevékenykednek egyszer a fekvőbeteg-, másszor a járóbeteg-osztályokon, ily módon biztosítva a szakellátás egységes, magas színvonalát.

 
A fekvőbeteg-ellátás Spanyolországban -- a kormányzat komoly erőfeszítései ellenére is -- komoly gondokkal küzd. Az ezredfordulón alig több mint 4 akut ágy jutott 1000 főre (ez uniós viszonylatban a legrosszabb arány), jóllehet, az ellátottság területenként óriási különbségeket mutat. A kórházi betegek száma nagyon alacsony, de a felvett betegek viszonylag hosszú időt töltenek az egyes osztályokon.

A fenti adatok alapján nem meglepő tehát, hogy a spanyol egészségügynek a hosszú várólisták nehezen megoldható problémájával kell folyamatosan szembenéznie. A ’90-es évek során ugyan egy túlóraprogrammal sikerült az átlagos várakozási időt 210-ről 60 napra szorítani, a kormány mégis rákényszerült a nyitásra: a hat hónapnál hosszabb ideje várólistán lévő betegek magánszolgáltatónál is igénye vehetik az adott gyógykezelést.
(Ötvös Péter, Országos Egészségbiztosító Pénztár)