Szél nélkül

Valami ilyesmi történik az egészségügyben – írja a publicisztika szerzője. Elég nehezen érthető a kórházak privatizációja körüli hisztéria, a politikai bohóckodás.

A legszemléletesebben az egri kórház körüli harci cselekmények mutatják meg mindezt. A normálisabb világban azért tüntetnének az emberek, hogy tegyenek már lakatot arra a kórházra, amelynek 33 betegellátó osztályából egyetlenegynek sikerül a hatóságtól tanúsítványt szereznie a biztonságos gyógyítás minden feltételéről.

Kórházból még mindig ötször-hatszor több van, mint amennyire szükség lenne. A szakmának nem érdeke a rend és a kiszámíthatóság, a politikának pedig már nincs bátorsága ennek megteremtésére. Az orvosok tiltakozása sok tekintetben érthető: amíg közalkalmazottak maradhatnak, megmaradnak az eddigi lehetőségek. Ha jön a magáncég, akkor viszont a menedzsment átveszi az osztályoktól például a gyógyszer- és eszközrendelést, s odalesznek az alkupozíciók meg az ebből sokszor fakadó ingyennyaralások.

Az egészségügyi privatizáció szabályozásának annak idején a Fidesz-kormány minisztere, bizonyos Mikola István futott neki, de csak ciklusa végén, s mire törvénye hatályba léphetett volna, a választási győzelmet gyakran kísérő politikai gőg elsodorta. Aztán Csehák Judit készített szocialista változatot, azt meg az Alkotmánybíróság sodorta el. A legnagyobbat a Molnár-Horváth páros akart lépni, akik az egymással versengő magánbiztosítókra bízták volna, hogy tiszta viszonyokat teremtsenek, ám a népszavazás őket is elsodorta. Ennyi sodrást, mikor nincs is szél! – írja a szerző.