Hiánypótló könyv rákbetegeknek, családtagoknak

Mi zajlik le egy sajátos, gyógyíthatatlan betegség tényének tudomásulvételekor az érintettekben; mi és hogyan történik, ha kiderül, hogy valakinek rosszindulatú daganata vagy vérképzőszervi betegsége van? Tari Annamária onkopszichológus Sejtem… című könyve ennek a folyamatnak a lélektani vonatkozásait tekinti át körültekintő alapossággal – a mai magyar kínálatban egyedülálló, hiánypótló módon - írja az Európa Kiadó gondozásában a Könyvhétre megjelenő kötetről dr. Keresztes Zoltán pszichiáter, pszichoterapeuta.

Az ajánló szavai szerint a bevezetőből megtudhatjuk, hogy a mindenkori szociokultúrális miliő alkotja azt a szélesebb kontextust, amely a betegséghez való viszonyt a személyes élménybe (is) nagymértékben beleszólva meghatározza. Korunkban már csak azért sem jó súlyos betegnek lenni, mert olyanfajta belső (személyes), és külső (társadalmi) elértéktelenedést kell átélnie a betegnek, amely a régi idők betegségélményéhez képest szinte tökéletes kiúttalanságot jelent. Manapság a gyógyíthatatlan beteg ember magára marad, gyakran családon belül is, sok esetben a családnak sincs kapacitása a rákos betegben végbemenő lélektani változások egyensúlyban tartására. Pedig ha valamikor, akkor ilyenkor kel el igazán a segítség.

Mi minden történik a betegben, és közvetlen környezetében? Tari rendre ezekre a kérdésekre válaszol a következő fejezetekben.
A beteg első dolga a diagnózis elfogadása. Ez az egyik legnehezebb, alapvetően szorongásteli feladat, sokan halálos ítéletként hallják, mások hitetlenkednek, az érzelmi reakció sokszínű. A reakciók egyike sem mentes az énvédő mechanizmusok mozgósításától. Fontos, hogy a kezdeti lélektani krízisben a beteg megfelelő támogatottságot éljen át, és a megjelenő depresszív érzésekkel meg tudjon küzdeni – ez a későbbi kilátásokat is nagymértékben befolyásolja. A következő lépés a kezelési folyamatra való felkészülés. Tari a kezelés menetéről realisztikus képet ad. A rákos beteg kezelése is olyan téma, amelyről ellentmondásos, inkább rémisztően misztikus kép él az emberek képzeletében, miközben a terápiás beavatkozások lelkileg megterhelő vonatkozásai a közbeszédben ritkán kerülnek elő. A frissen diagnosztizált betegnek egy új közegbe, új életformába kell beilleszkednie, ez közel sem zökkenőmentes, a környezet ilyenkor.

A szerző külön fejezetet szentel a fájdalomnak, és fájdalomtól való félelemnek. Ez a kérdés különösen fontos, főképp az előbb említett regresszió vetületében, hiszen a beteg hétköznapi viselkedésében, és verbálisan is gyermekdeddé válik, vigaszra szorul, mint egy kisgyerek. Miközben a betegség és kezelés terheinek viselésével szemben valamiféle emelt fős elvárás fogalmazódik meg a környezet részéről az esetek többségében.

A beteg időközben új kapcsolatot alakít ki a betegtársakkal, többnyire együttérző, megértő közegre lel. Ez azonban érzelmileg közel sem ilyen egyértelmű, hiszen a veszteség, a gyász, és gyakran az irígység is állandó alkotója ezeknek a viszonyoknak. A halmozódó kórházi kezelések pedig a meglévő regressziós készenlét szolgálatában állnak, a hospitalizációs önállótlanság olyan új elem, amellyel mind a betegnek, mind a közvetlen környezetének számolnia kell.

Szembe kell nézni az elkövetkezendő halállal: ez sosem könnyű, hát még abban a helyzetben, amelyben a daganatos beteg van, az idő végességének a tudata ott lebeg minden fölött. Az erre adott érzelmi válasz sokszínű, de az esetek többségében regresszív, alaptalanul optimista, tagadó, vagy depresszív. A beteg számára ebben a kérdésben kifejezetten nehéz megtartani a realitáskontrollt, a reakció itt is, mint oly sok más esetben is, nagymértékben függ a mozgósítható megküzdési módszerektől.

A család bevonása a kezelésbe elengedhetetlen. Tari könyvében buzdítja a családtagokat, és ezt helyesen teszi, hogy kérdezzenek rá a kezelés során akár többször is a nem, vagy nehezen érthető momentumokra, merjék „zaklatni" a kezelőt. Ez sokkal jobb stratégia, mint a főképp tudatlanságból eredő, vagy jószándékkal átitatott, de mindenképpen inadekvát tagadás, irreális bíztatás. A család, mint rendszer mindenképpen érintett, és mindenképpen reagál, hiszen egy jól megszokott, ismert egyensúly borul föl. Ez a borulás mindenféleképpen rengeteg tudattalan elemet megmozgat – a család megtartó ereje e tudattalanul mozgásba lendült stratégiák struktúráltságától nagymértékben függ.

Összességében elmondható, hogy tudattalan elemek mélyen átszövik a gyógyíthatatlan beteg és környezete életét, mindenképpen beleszólnak a kialakítandó új egyensúlyba, akár szülő, akár a gyermek lesz beteg a családban. A tudattalan fantáziák tudatosítása, feldolgozása és a realitás tudomásulvétele elengedhetetlenül fontos ebben a folyamatban.