Szurka-piszka

Azt írja az újság… Kezdeném szokásos heti jegyzetemet, ha szokásos normál hét kezdődne, de amikor Önök e sorokat olvassák vagy éppen utána vagyunk a Halottak napjának, vagy elfoglaltságától függően akad olyan ember is, aki nem naptár szerint emlékezik meg halottairól azzal, hogy kilátogat pihenőhelyükre. Egy időben tabu téma volt a halálról beszélni.

Tiltotta a rosszul értelmezett polgári szemérem, és bizonyára befolyásolta a hallgatást, hogy az ember tudta: a halál tényével szemben tehetetlen. Pedig ma már tudjuk, hogy a halál az élet része, annak elkerülhetetlen befejezése. Halállal nem szokás tréfálkozni, de én sűrűn emlegetem szkeptikus fekete humorú orvos barátom aranyköpését: Az élet az a genetikai aberráció, melynek mortalitása 100 százalékos. Ha pedig azon a nyelven kívánnék megszólalni, melynek technikáját (számítógép) e jegyzet írásakor is igénybe veszem, úgy kéne fogalmaznom: A születés az input, a halál pedig output. Az emberi élet befejezésének könnyebbé tételére ma már az egészségügy egész ága szakosodott, erről most nem akarok beszélni. Véleményem szerint viszont egyáltalán nem mindegy, mi történik szeretteinkkel –mármint földi maradványaikkal - miután távoztak az élők sorából.

A temetkezés rítusa ősidők óta különféle formákat öltött a különböző kultúrákban. A természeti népek még féltek a halottaktól, különleges, nem létező hatalmat tulajdonítottak nekik, és talán ezért is temették el velük értékeiket, kedvenc tárgyaikat, és próbáltak primitív áldozatokkal a kedvükben járni. Aztán, ahogy a civilizáció teret hódított az élet különböző megnyilvánulásaiban és színre léptek a különböző vallások, változtak a temetkezési szokások is. Az egyházi előírások más-más rítust szabnak meg a felekezetükhöz tartozók temetéséhez, de egyben hasonlatosak az előírások: minden hívő ember számára fontos, hogy hozzátartozója kulturált körülmények között pihenjen, és a túlélőknek kötelességük a sírokat gondozni, látogatni. Halottak napja idején tele van a média temetkezési témákkal.

Őszintén szólva, megdöbbentett az összeállítás, amelyet korunk temetési szokásairól készített az egyik kereskedelmi televízió. Kiderült, hogy ma már nem csak hamvasztás utáni szétszóratás létezik, hanem megfelelő anyagi háttérrel bármilyen bizarr módját is választhatja egy-egy hozzátartozó az elhunyt végtisztességéről. Ismernek olyat, aki elhamvasztott hozzátartozójának hamvait urnában, lakásának központi helyén tartja, hogy állandóan kapcsolatban érezhesse magát vele. Csillagászati összegért lehetséges ma már az elhamvasztott ember poraiból gyémántot készíttetni, és nyakláncon vagy gyűrűben viselni. Ezekhez képest is megdöbbenést okozott nekem a jelenet, melyben bemutatták azt a festőművészt, aki a megrendelő kívánságára az elhunyt porait festékeibe keveri, és így készít képet, adott esetben a megboldogult kedvenc témájában. Ellentmondásos világban élünk. Miközben az elhunytakkal a legváltozatosabb módon rendelkezhet hozzátartozó, időnként botrányt keltő tudósítások látnak napvilágot arról, hogy egyes kórházakban egymásra dobálva méltatlan körülmények között tárolják a holttesteket, tudunk szervlopásokról is kórbonctani osztályokról. Ugyancsak felháborító, de tény: létezik olyan szegény, idős, magányos ember, aki öreg élettársát azért nem tudja eltemettetni, mert nem képes kifizetni a kórház által számlázott „hűtési díjat".

Mint már írtam, halállal tréfálni nehéz, de néha a halál tréfál velünk. Elbeszélésből tudom, mi történt 1946-ban egyik vidéki nagyvárosunkban. Még a felszabadulás örömmámorában, de teljesen konszolidálatlan helyzetben elhunyt a város egyik leggazdagabb embere, egy Schwartz nevű ékszerész. Halála előtt rendelkezett a temetéséről. Úgy döntött, neki pedig ökumenikus, világra szóló temetése legyen, ha már túlélte a világégést. Szerettei előszedették a város egyetlen épen maradt díszes halotti hintaját, négy lovat fogtak be elé, valamennyit kellően felcicomázva. A gyászmenetet az összes történelmi egyház papja követte, és hogy teljes legyen a kép – na meg a városiak irigykedése –, a menet végén cigányzenekar vonult és húzta - húzta az elhunyt kedvenc nótáját. Természetesen a város lakói felsorakoztak a járda szélen, és szájtátva bámulták az éhínséges időket követő első pompás eseményt. A menet méltóságteljesen haladt utcáról utcára, amikor is két bámészkodó, akik személyesen is ismerték a megboldogultat, megszólalt: Na nézze, ez a Schwartz, ez aztán tud élni!!!