Szurka-piszka

Kérem, nézzék el nekem, hogy e héten jegyzetem nem a mindenki által megszokott „azt írja az újság" formulával kezdődik. Tudniillik, amit mondandó vagyok, saját tapasztalat, az ügyről semmit sem írt az újság, én is csak azért teszem szóvá, mert csak apró kellemetlenség, de erősen rontja a beteg emberek komfortérzetét.

Nem tudom Önök tapasztalták-e már, de én elismeréssel nyugtáztam, hogy némely nagyobb alapterületű gyógyszertárban a kiadópulttól kb. másfél méterre vastag piros csíkot festettek fel, és táblán figyelmeztetik a betegeket tapintatra. „Kérjük kedves várakozó betegeinket, hogy az éppen soron következő paciens után csak a piros vonalon kívül tartózkodjanak!". Miközben receptemet szorongattam, és fegyelmezetten álltam a piros vonalon, örömmel nyugtáztam, hogy a krónikus helyszűkében szenvedő egészségügy egyik üdítő szigete az ilyen patika. Itt gondolnak arra, hogy egyik betegre sem tartozik, miféle medicinát vált ki betegtársa, vagyis semmi közünk a másik esetleg kínos betegségéhez.

Tudom, olyan korban élünk, amikor valamely tévéadásban digitális fényképezőgépet lehet nyerni azzal, ha valaki ország-világ tudtára adja, hogy milyen ízesítésű óvszert használ a legszívesebben. Ezzel együtt úgy tartom, hogy mind az orvos-beteg, mind a gyógyszer-beteg kapcsolat intimszféra, nem véletlen, hogy mindkét hivatás művelői felesküsznek a titoktartásra. Jó érzésem mégsem nem tartott sokáig. Unalmamban figyelemmel kísértem a piros vonalról, mennyit fizet, és mikor végez az előttem álló beteg. Ekkor derült ki, hogy a pénztárgépen, melybe az ellenőrzött recept beteg által fizetendő térítési díját üti be a gyógyszerész, mindkét oldalon digitális kijelző van. Ráadásul, amikor soromra várakoztam, az előttem álló beteg három receptje közül az utolsó megjelent a kijelzőn és jól elolvashattam a hatalmas zöld betűkkel virító feliratot: TABL. KLION, és itt jött egy összeg, amire már nem emlékszem. Na ekkor omlott össze bennem az egész szép új világ.

Az egy dolog, hogy a középkorú hölgy, aki a sorban előttem váltotta ki a receptet, nem biztos, hogy azonos azzal, akinek bajára a pikáns nevű gyógyszer szükséges volt, de kérdezem én, mi közöm van nekem mindehhez. Mire jó felfesteni egy „demarkációs vonalat", amely egészséges távolságra tartja egyik beteget a másiktól, ha ugyanakkor a gyógyszertárakban rendszeresített kasszagép – mint egy villanyújság – közhírré teszi, milyen gyógyszer vált ki éppen a kis beteg!? Biztos vagyok abban, hogy az irodatechnika tudománya már kitalált olyan pénztárgépet, mely a gyógyszerész felé kiírja a szer nevét és árát, hogy legyen módja a kontrollra, míg a vevő oldalán elegendő lenne a fizetendő összeg megjelenése, ami ugyebár csak szükséges, de nem intim információ. Aztán a beteg, ha kívánja, a kezébe adott blokkról ellenőrizheti, azt kapta-e, amit felírt neki az orvos.

Legénykoromban se szégyelltem óvszert vagy antibébi tablettát kérni női patikustól, nem egyszer barátaim kértek meg rá, de az más világ volt. Ma a beteg jogok egyik legfontosabbika, hogy a gyógyítás folyamán, bezárólag a gyógyszer kiváltásig, a beteg személyiségi jogai ne sérüljenek. Persze a pesti aszfalt humor ismer olyan esetet, amikor nem a hivatal vagy a patika sért titkot, hanem maga a beteg. Erre példa, amikor egy idős úr bemegy a gyógyszertárba, és büszkén nyújtja át Viagra receptjét. Miközben fizet, arra kéri a gyógyszerészt, segítsen neki kibontani helyszínen a csomagot. A patikusnő tiltakozik: Uram, nálunk csak fájdalomcsillapítókat szokás helyszínen elfogyasztani, potencia növelőt nem, és végképp nem értem miért akarja kicsomagoltatni az egész dobozt!

Maga csak adja ide a bogyókat, és ne törődjön vele, miért! Ezután az öregúr a patikusnő csodálkozó tekintete előtt földre dobálja az összes Viagrát, és cipője sarkával, minden tablettát külön eltapos. Közben ezt kiabálja: Ne nézzen, így szoktam le a dohányzásról is!!