A paranoid személyiségzavar

Személyiségzavarról akkor beszélünk, ha a paranoid jellegzetességek áthatják és uralják a külvilággal való mindennemű érintkezést.

Általánosan elfogadott nézet, hogy „csak abban az esetben állnak össze ezek a vonások személyiségzavarrá, ha hajlíthatatlanok és maladaptativak, és/vagy a társadalmi, vagy foglalkozási működésben okoznak jelentékeny károsodást, vagy az általuk okozott szubjektiv distressz, szenvedés ölt figyelemre méltó mértéket" /APA,l98o.in Döme L.: Személyiségzavarok/.

Nem könnyű eldönteni, hogy a beteget izgalomban tartó események a valóságnak megfelelnek-e, jogos sérelmek idézték elő szorongásos állapotát, vagy a kóros élményfeldolgozás következményét látjuk. Az is előfordul, hogy éppen a paranoid viselkedés idézte elő a környezet negativ reakcióit; a munkahelyi, vagy családi környezet megelégelte a paranoid emberre jellemző ellenségeskedést, dühösek rá és valóban kitaszítják maguk közül.
Személyiségzavarról akkor beszélünk, ha a paranoid jellegzetességek áthatják és uralják a viselkedést, érzelmi életet, interperszonális kapcsolatokat, szociális atttitüdöt, a külvilággal való mindennemű érintkezést.

Ennek lényege a mindenre kiterjedő gyanakvásosság, bizalmatlanság, rejtett szándék feltételezése. A paranoidok állandóan lesik, vizslatják környezetüket, örökösen résen vannak, „lelepleznek", semmi jót nem tételeznek fel embertársaikról. Az állandóan védekező, ennél fogva támadásra kész alapállás behatárolja az érzelmi kapcsolatokat, nem tesz lehetővé intim kötődést.

A paranoid ember éppen ezt akarja elkerülni. Igyekeznek megtartani autonómiájukat, ellenállnak az érzelmi elköteleződésnek, intimitásnak; titkolódzók, rejtőzködők, mindig megőriznek valamit önmaguknak. Soha senkiben nem bíznak meg teljesen, még a legközvetlenebb családtagban sem. Akár van veszély, akár nincs, ők mindig készek a támadás fogadására. Soha nem lazítanak, éberen figyelnek, és megfigyelnek minden apró mozzanatot, melyek képzeletükben ellenséges tartalommal telítődnek. Örökös feszültségük megmérgezi emberi kapcsolataikat; ingerültség, kötözködés, kicsinyes ellenségeskedés válik uralkodóvá.

A paranoid személyiségzavarban szenvedő ember előtörténete, gyermekkora gyakran valóban okot ad a bizalmatlanságra. Átélt agressziót, elhagyatottságot, rossz bánásmódot, ezért megtanulta, hogy az érzelmi bevonódás veszélyes, és helyesebb nem bízni senkiben, nem függni senkitől, távolságot tartani mindenkitől.

Felnőttként legfőbb törekvése a kiszolgáltatottság elkerülése, az események kontrollálása.  Ennek az életstratégiának igen nagy ára van; óvakodnia kell az intimitástól, a meleg érzésektől, a bizalomteli emberi kapcsolatoktól. Ez csak úgy érhető el, ha önmagából is kiirt minden lágyságot, játékosságot, empátiát, együttérzési hajlandóságot. A paranoid személyiségzavarban szenvedő ember kemény, merev, érzéketlen, mogorva, mert csak így tudja megvédeni magát az emocionalitás csapdájától.

Jellegzetes megnyilvánulása a gőg, az oktalan büszkeség, saját kiválóságába vetett hit, ami független a tapasztalattól. Kudarcaiért mindig a külvilágot okolja, soha nem ismeri el, hogy valamiben hibázott. Ez a felelősségelhárító attitüd minden megnyilvánulásban tetten érhető, képtelen korrigálni, belátni, kompromisszumot kötni, mert a legkisebb engedmény is a legyőzöttség érzését kelti fel benne. A tapasztalat nem befolyásolja, nincs benne kétely, önkritika, belátás, nincs szüksége társra, szövetségesre, nem is képes együttműködésre, mindez számára a gyengeség jele, ami függetlenségét veszélyezteti.

Autoritással szembeni viszonyuk is jellegzetes; igen ügyesen kikerülik azokat a helyzeteket, amelyekben megkérdőjeleződhetne személyes kíválóságuk, „különleges" státuszra törekszenek, a nyilt versengést kerülik. Ha egy náluk hatalmasabb erővel kerülnek szembe, és nem tudnak kitérni, szélsőségesen szorongani kezdenek. Feszültségüket dühös vádaskodásban, rejtett, vagy nyilt agresszióban vezetik le. Összeesküvést, támadást, ártó szándékot sejtenek az események láncolatában, ami fokozott védekezésre, illetve támadásra készteti őket. Az ok-okozati láncolat összefűzése önkényes, esetenként pszichotikus formát is ölthet.

A paranoid személyiségzavarban szenvedő ember valóságérzékelése hamis, kapcsolatai őszintétlenek. Örökös gyanakvása azt eredményezi, hogy valóban becsapják, de legalább is „megkímélik az igazságtól". A diktátorok, illetve diktátor hajlamú emberek igen gyakran jellemezhetők ezekkel a vonásokkal.

A valódi személyiséget, amelyet szünet nélkül védelmezni, elrejteni kell, éppen hogy nem a magabiztos, erős. Harciasságuk, ellenségességük, omnipotenciájuk, dölyfösségük nagyon is sérülékeny ént takar, melyet alapjaiban veszélyeztet minden emocionális közelség.

A paranoid emberek a „lelkük mélyén" tisztában vannak problémáikkal, ezért nagyon vigyáznak arra, hogy a viselkedésük ne legyen árulkodó, ne tünjenek fel. Ügyesen disszimulálnak, komformista álarcot viselnek, nem mutatják ki érzéseiket. Ha összeomlik ez a védekezési stratégia, fenyegetettnek, megtámadottnak érzik magukat, felszínre kerülnek a patológiás, esetenként pszichotikus tünetek.

A DSM-IV úgy írja le a paranoid személyiségzavart, mint a mások iránti általános bizalmatlanságot, és gyanakvást, amelyet az vált ki, hogy mások motivumait rosszindulatúnak értelmezik. Hét jellegzetes megnyilvánulási területet sorol fel, u.m. félelem a kihasználtságtól, kétség közeli személyek lojalitása iránt, információ visszatatás, haragtartás, bosszúvágy, alaptalan féltékenység, támadás, árulás feltételezése, ezekre dühvel, vagy támadással való reagálás.

Nyilvánvaló, hogy a paranoid személyiségzavarban szenvedő embernek nagy esélye van átmeneti pszichotikus epizód kialakulására, valamint téveseszme szerveződésére, esetenként paranoiára. Az állandó feszültség eredményezhet súlyos generalizált szorongásos állapotot vegetativ tünetegyüttes kíséretében. Ennek következtében fokozódik a beteg veszélyeztetettségi érzése, szorongásos roham, pánik uralkodik el rajta.