Melankólia a művészetben

Melankólia a művészetben – művészet és depresszió? Caspar David Friedrich festő búskomorsága

Az elmúlt 15 év pszichiátriai kutatásai arra a következtetésre jutottak, hogy a kiemelkedő adottságok, illetve a kreativitás szoros kapcsolatban áll a pszichiátriai, különösképpen az affektív betegségekkel, szemben a korábbi elképzelésekkel, amelyek a kreativitást a szkizofréniával hozták összefüggésbe.

Már az ókori bölcselők is tudtak a kiemelkedő képességű emberek melankolikus temperamentumáról, valamint „az isteni, égbe csalogató őrjöngés" (mánia) és az „embert a földhöz bilincselő őrület" (mai szóval depresszió) szoros kapcsolatáról. Felismerték, hogy sírásnak és nevetésnek egyaránt a mindenre kiterjedő kétségbeesés az oka, a búskomorságra való hajlam és a derű nem zárják ki egymást. Számukra még természetes volt tragédia és komédia rokonítása. Évezredekkel ezelőtt a filozófus-orvosok a melankóliához nem feltétlenül mint betegséghez közeledtek.

Arisztotelész például a kimagasló képességekkel sok esetben együtt járó „őrületeket" tudomásul véve, a fel- és lehangoltság állapotának együttes jelenlétében a rendkívüli egészség, kiválóság megnyilvánulását látta. Művészönarcképek tanúsítják (Gauguin, Csontvári), hogy számos alkotó magát a lét végső kérdéseivel foglalkozó, a környezete által általában elutasított prófétának tartotta. Ebben a szerepvállalásban arra a – szintén az antikvitásból ránk hagyományozódott – megfigyelésre ismerhetünk rá, miszerint a melankolikus egyben tehetséges jós is. Érthető tehát, hogy azok a művészek, akiknek életműve későbbi generációk művészi törekvéseinek kiindulópontja volt (többek között Antoine Watteau, Caspar David Friedrich, William Turner, Csontváry Kosztka Tivadar), saját korukban általában meg nem értésbe ütköztek. Küzdeniük kellett azért az általuk „megtalált" művészi formanyelvért, amely elősegítette az önkifejezésüket és ezzel a többi ember világmegértését is előmozdította.

Caspar David Friedrich (1774-1840) festészete a maga korában csaknem felfoghatatlannak bizonyult. Örökségére, az ember és a természet „újszerű" viszonyának értelmezésére 50-100 évvel később az expresszionisták festészete és az egzisztencialisták létfelfogása nyitotta rá a szemünket. Búskomorságát, amely festményeinek tematikájában és kompozíciójában is megmutatkozik, a gyermekként átélt halál-élményeiből szokták levezetni. Hétévesen elveszítette édesanyját, egy év múlva nővérét, majd átélte bátyja tragikus halálát, aki a jeges tóba fulladt, mialatt öccsét, a kis Caspar Davidot próbálta onnan kimenteni.

Friedrich néhány kivételtől eltekintve kizárólag csak tájképeket festett, ám ezek közül csak nagyon keveset lehet a közvetlen motívumként szolgáló valós tájakkal azonosítani. Festményei ugyanis nem a látvány puszta „másolatai", hanem saját vízióinak rögzítései az érzékeinkkel felfogható valóság elemeinek felhasználásával. Rengeteg vázlatot készített, s e rajzok mintakészletként szolgáltak a műteremben összedolgozott legkülönfélébb tájképekhez. Kimagasló tehetségű művésztársaihoz hasonlóan ő is rengeteg bírálatot kapott kortársaitól. Kifogásolták kompozícióinak megszerkesztetlen perspektíváját, az alkotói nézőpont meghatározhatatlanságát, amely rendkívül elbizonytalanítja a nézőt (Rügeni krétasziklák, 1818).

Bírálták többek között a valószerűtlenül egyenes horizontvonal és a természetellenes felhők miatt. E lelki tájakon a festő elhanyagolja az előtér és a háttér közti fokozatos átmenet megteremtését, az atmoszféra érzékeltetését (Szerzetes a tengerparton, 1810). Goethe szerint bár Friedrich festményei szimbolikus és misztikus értelemmel rendelkeznek, a festő nem ismeri a megvilágítás művészetét, a színek árnyalatait, nincs tisztában a művészet szabályaival, összegezve: mérhetetlen tehetsége ellenére elviselhetetlen képeket fest. A korukban népszerűségnek örvendő romantikus festőkkel ellentétben Friedrich nem az ember és a természet küzdelmét illusztrálta viharok, háborgó tengerek és vulkán kitörések ábrázolásán át. A különféle térelemek egyidejű bemutatásával megkomponált, álomszerű, egyfajta áhítatot keltő festményein keresztül a természet által közvetített isteni döntés megváltoztathatatlanságát hirdette. Egy melankolikus művész esetében azonban az elmúlás tudomásul vétele nem csupán belenyugvást jelent, hanem a vele született kreativitás kibontakoztatásához nélkülözhetetlen alkotói energiák, indulatok forrásául is szolgál.

„Miért, a kérdést sokszor szegzik nékem
Választod festményeid tárgyául
Oly gyakran a halált, a mulandóságot és a sírt?
Hogy egykor örökké éljen, a halálnak adja meg
magát az ember."
(Friedrich)

1818-ban Friedrich megnősült. Fiatal feleségével, aki később három gyermeket szült, még ez évben hazalátogattak Greifswaldba, a festő szülővárosába. Elemzői az itt töltött boldog napok emlékét vélik felfedezni a Rügeni krétasziklák című alkotáson, talán a megszokottnál derűsebb színvilág és egy hölgyet is magába foglaló társaság szerepeltetése miatt. A festmény meghökkentő távlati kompozícióját általában a különleges helyi természeti adottságokkal magyarázzák, figyelmen kívül hagyva, hogy Friedrich művei nem az érzékeinkkel birtokba vehető táj pontos leképezései. „Nem fákat és hegyeket akarok leírni, hanem a kedélyemet, a hangulatomat…" (Friedrich).

Ezeken a lélek vidékeit láttató festményeken a nézőnek mindig háttal álló, a táj felé forduló alakok nem egyszerűen a természeti valóságot színesítő díszítő figurák. Ők is szemlélői a „lélektájnak" - akárcsak a mű előtt álló néző - amibe a bejutás nem akadály nélküli és magától értetődő. A világ és önmaga megismerése előtt megtorpanó vagy eltűnődő ember jelképei ők.

„Minden valódi műnek meghatározott érzéseket
kell kifejeznie,
meg kell érintenie nézője lelkét – és felébreszteni
benne az öröm,
szomorúság, melankólia, vagy gondtalanság érzését."
(Friedrich)
(forrás:Perenyei Mónika)