FÜLEMÜLE FLÓRA EMLÉKEZETE

Múló hetünk közepén ünnepeltük az ápolóinkat. Ilyenkor egy napra az érintettek a figyelem és a médiareflektorok középpontjába kerülnek. A számtalan, őszinte, mélyről jövő hála kifejezését kormányzati és politikai szereplők és médiamunkások is átszínezték. Eltelt két nap, a szóvirágok elhervadtak, a hivatalos tűzijáték petárdáinak szikrái elenyésztek. Visszatértek a szürke hétköznapok, amikor ez a különös sokrétű társaság, akik a bürokratáknak egy munkaköri csoportot, a fiskálisoknak milliárdos közkiadást jelentenek, folyamatosan megjelennek a kórházakban, az orvosi rendelőkben, a mentőautókban, újabban az oltópontokon.

Vigasz és emberi érintés

Ők azok, akik a legtöbb személyes kapcsolatot tartják a beteggel, ők, akik közvetítik és megvalósítják az orvosi döntéseket, ők osztják meg a betegekkel mindazt, amit az ország a rendelkezésükre bocsát, a tisztaságot, a fertőtlenítő szereket, a gyógyszereket, az ápolási eszközöket, a gyakran szerény élelmezés termékeit. De ami mindennél fontosabb, az emberi szavakat, a gyakran nem kötelező vigaszt és emberi érintést. De ezt már nem parancsra, nem protokoll szerint teszik.

Ebben a rettenetes járványban hirtelen fontossá vált az addig alig észrevett szerepük. Az egészségügyről szóló kommunikáció korábban, és persze napjainkban is nagyon erősen orvoscentrikus, és ez a dolog szakmai–tudományos természetét illetően érthető is. De a COVID-intenzív osztályokon a legnagyobb számban ők viselték a teljes védőruhát, a szkafandert és folyamatosan ott voltak a lélegeztetett betegek, a súlyos állapotban lévők mellett, 3-4 óránként váltva egymást. Cipelve a fizikai, szakmai és érzelmi terhét ennek a különös ellátási technológiának. Véletlenül se az orvosok szerepét, hősiességét vonom kétségbe, csak szeretném tudatosan „beemelni” melléjük a nagyszámú ápolót, akiket miniszterelnök úr „vas következetességgel” nővérnek, vagy ápolónőnek nevez. Szóhasználatának történelmi gyökerei vannak, és ezt ilyenkor érdemes végiggondolni.

Sokszáz éves múltja van annak a történelmi ténynek, hogy a betegek (és a szegények) ápolásában Európában elsősorban a katolikus egyházhoz kötődő szerzetes és apácarendeknek igen jelentős szerepük volt. Fiatal orvos koromban a „Koltói” Baleseti Kórházban vettem észre, hogy egy-egy idősebb, tekintélyes ápolónő vagy műtősnő mögött idősebb kollégáim suttogva jegyzik meg, hogy ő is apáca volt. Lassacskán megtudtam, hogy az intézetünkben az 1940-es alapítástól 1948-ig a Szent Szalvátor rend apácái (is) dolgoztak, mintegy negyvenen, és az épület II. emelete az ő zárdájuk (clausura), azaz lakóhelyük volt.

Mindig elérhetőek voltak, többségük nagyon jól képzett volt, és talán az áldozatkészség, az önzetlenség szavakkal lehet leírni legjobban a működésüket. A rend feloszlatása után többen az intézetben maradtak, dolgoztak civilként, de őrizve tartásukat, megtartva fogadalmukat, minden erejükkel a betegekért cselekedve. Az apácák egymást a rendi keresztnevükön szólították, így őrzi emlékezetem Karola nővér, Paula nővér, és mások nevét. Ez a mély történelmi beágyazódás más európai országokban is megmaradt, a schwester jelző a kommunista NDK-ban ugyanúgy működött, mint a katolikus Ausztriában vagy a protestáns Svájcban.

Mivel a „nővér” fogalomhoz a szegénység, az engedelmesség, az alázat, a szinte korlátlan terhelhetőség tapadt, a más szempontokból igencsak átalakuló társadalom ezt valahogy így fogadta el, és nem győzöm hangsúlyozni, hogy a XXI. században ez már nem lehet alap arra, hogy ne vegyük figyelembe a gyökeresen megváltozott élethelyzetüket.

Hogy ez milyen komoly dolog, érdemes meghallgatni az egyik rádióműsorban két napja elhangzott beszélgetést, amelyikben Dr. Balogh Zoltán a MESZK elnöke és Dr Kincses Gyula beszélgetnek a szakdolgozóknak és az orvosoknak a járvány alatt kialakult helyzetéről, az új szabályozások problémáiról, és a jövő veszélyeiről.

A hölgy lámpással

Az Ápolók Napja ünnepéhez hozzátartozik egy név, egy személyiség, akit mindenki megemlít, hogy azután gyorsan valamilyen aktuális mondókára váltson. Ahogy Semmelweis Ignác „az anyák megmentője”, az ő nevéhez is társul egy eposzi jelző: „A hölgy lámpással”. Ő Florence Nightingale.

Ezt a gyönyörű jelzőt az amerikai Henry Vadworth Longfellow, a Harvard egyetem idegen nyelvek és szépirodalom professzora, korának kedvelt és sokat idézett költője írta róla a Sankta Filomena című költeményében:

"Lo! in that house of misery
A lady with a lamp I see
Pass through the glimmering gloom,
And flit from room to room."

Egy kicsit Longfellow inspirációjára készítettem a nevéből a címben szereplő tükörfordítást, hogy a magyarok által nehezen kiejthető nevét egy pillanatra szerethetővé tegyem.

Ha megismerjük élete történetét, akkor valóban egy különleges ember sorsa rajzolódik ki előttünk. Nagyon gazdag angol polgárok gyermeke, aki egy hosszúra nyúlt nászút során Firenzében született, nevét a városról kapta. (Gyönyörű márványszobrát a Santa Croce templomban csodálhatjuk.) Jó nevelést kapott, anyanyelvén kívül öt nyelven írt és beszélt. Már kora ifjúságától a gyógyítás, az ápolás, az emberekről való gondoskodás érdekelte. Szülei ellenzésére, titokban ápolói tanulmányokba kezdett. Ez annyira lekötötte, hogy 7 év jegyesség után sem ment hozzá az igen jó és nyugodt életet ígérő angol főnemeshez. Mivel VIII. Henrik 300 évvel korábban betiltotta Angliában a szerzetes és apácarendek működését, Németországba ment, hogy Düsseldorf közelében egy diakonissza (protestáns női rend) kórházban ápoláselméletet és gyakorlatot tanuljon. Ez után Londonban a Harley Street egyik kórházában vezető ápoló, de az ő nagy pillanata a krimi háború idején jött el.

Ez a pusztító háború 1853-56 között Oroszország és Törökország között zajlott, ahol az angolok és a franciák a törököket támogatták. Egy év után már látni lehetett, hogy a brit csapatok embervesztesége óriási, és a legtöbb katona nem a harcmezőn, hanem a tábori kórházakban veszíti el az életét. A kormány támogatásával, 38 gondosan kiválasztott és kiképzett nővérrel 1854-ben átvette Üszküb városának brit tábori kórházát. Rettenetes rendetlenséget, szennyezett, elhanyagolt kórházat, a higiéné teljes hiányát találta és nyomorúságos ápolási viszonyokat. És mintha csak Semmelweis Ignác bécsi történetét olvasnánk, a kórházi halálozást a tisztaság szigorú megteremtésével, a gondos ápolással néhány hónap alatt 42%-ról 2,2%-ra tudta leszállítani. Ugye mindenki emlékszik, 1854-ben még mindig 22 év távolságban vagyunk Pasteur alapvető felismerésétől, ami a baktériumok betegségokozó természetét bebizonyította. Semmelweis Bécsben 1841-46 között vizsgálta a gyermekágyi láz okát, és szorította le a gyermekágyi halálozást hasonló arányokban. Döbbenetes párhuzam. Térben távol, de gyakorlatilag azonos történelmi időben. És akkor jön a következő meglepetés, Nightingale ugyanúgy szigorú, következetes statisztikai adatfelvételre alapozta a felfedezését.

Ezt a két felfedezést tarthatjuk a bizonyítékokra alapozott orvoslás, az "evidence based medicine" kezdetének.

Nagyjából ugyanakkor, 1858-59-ben publikálták az adataikat. Nightingale ugyanúgy a féltékenység és a maradiság keresszttüzébe kerül, mint Semmelweis. Csak ő jobban jött ki belőle. Figyelmével és barátságával ajándékozta meg a hosszú életű Viktória királynő. Először az Angol Királyi Statisztikai Társaság, majd az Amerikai Statisztikai Társaság is tagjává választotta. Hatalmas támogatással megszervezte a St. Thomas kórház nővérképző központját. Munkássága az egész brit egészségügyi rendszerre döntő hatással volt, és eredményeit meglepő gyorsan átvették a fejlett országok. Hosszú élete során sok elismerésben részesült, több kitüntetést, pl. a Brit Becsületrendet (Orden of Merit) első nőként kapta meg.

Hosszú, tevékeny életet kapott a sorstól, és azzal jól sáfárkodott. Máig ható örökségét nemcsak tiszteljük, de mint élő, fejlődő hagyományra ma is támaszkodhatunk.

Két gondolatát szeretném megosztani, ami ma is aktuális:

„Furcsának tűnhet ezt kijelenteni, de a legelső követelmény egy kórház iránt az, hogy ne ártson a betegnek.

"Ha valaki olyan életet él, amely mindenki számára fejlődést hoz, és ez a fejlődés állandó, nem hal meg vele, az ilyen ember életét Igaz Életnek nevezhetjük.”

Üzenet az utódoknak

Mit is üzenhetek a mai idők nővéreinek, akit ápolóknak is nevezhetünk?

Köszönjük, hogy vagytok, és ha lehet, maradjatok velünk. Neveljetek utánpótlást a magatok és a mi számunkra, tanítsátok meg őket az ápolásra, a gyógyítás támogatására, az emberek szeretetére, és a bennetek élő tisztességre.

Mit üzenhetek a társadalomnak, és a bennünket képviselő, hatalommal és erőforrásokkal rendelkező vezetőknek? Engedelmetekkel, J.F. Kennedyt parafrazeálom, mert ennél kristálytisztábban ma nem tudok üzenni:

NE AZT KÉRDEZD, MIT TETTEK ÉRTÜNK A NŐVÉREK, ÁPOLÓK, KÉRDEZZÜK AZT, MIT TETTÜNK MI AZ ÁPOLÓKÉRT?