Az orvos egy kicsit művész is

„Aki az orvoslást választja, az egy kicsit művész is" – dr. Szólics Alexszel utazásról és intervenciós radiológiáról beszélgetett a radiologia.hu portál.

11 évesen még magyarul sem tudott, most – 22 évvel később – viszont már olyan tudás birtokában van, hogy májusban ezen a nyelven szerezte meg PhD fokozatát intervenciós radiológiából. Dr. Szólics Alex, a gyulai Pándy Kálmán Kórház szakorvosa igazi felfedező: belekóstolt a genetikába, érdekli az elméleti fizika, de a nagy kékség is, ugyanis hobbija a búvárfotózás.

- Úgy látszik, nagyon kedveli a képeket mind a szakmájában, mind a szabadidejében…
- Tényleg nagyon szeretek fotózni, és nemcsak a tenger mélyén. A családom tele van orvosokkal, és egyben művészekkel. Többségük zenével és képzőművészetekkel foglalkozik. Azt hiszem, aki az orvoslást választja az egy kicsit művész is, hiszen mind a kettőben nagy szerepe van az improvizációnak.

- És ha valakiben nagy a szenvedély mindkettő iránt, nem kell előbb-utóbb választania az orvoslás és a művészet, illetve a sokféle elhivatottsága között?
- Nem hiszem. Legalábbis az én tapasztalataim nem ezt mutatják. Én nagyon szeretek sok dolgot csinálni egyszerre. Jelenleg Gyulán a megyei kórház intervenciós radiológiai laborját vezetem, közben Debrecenbe járok, ahol intervenciós neuroradiológiával foglalkozom, épp most iratkoztam be Szegeden orvos-közgazdász képzésre, és nagyon szeretnék kutatni is. Mondjuk, ha azt mondanák, foglalkozzak elméleti fizikával vagy valamely tudomány határterületével, nagyon boldog lennék. Nagyon izgalmas dolog felfedezni valamit, talán az sem véletlen, hogy a radiológia mellett tettem le a voksom, hiszen itt minden kép egy kihívás, egy felfedezés. És talán az sem véletlen, hogy az első könyvek, amiket először olvastam, és amelyek lebilincseltek, Verne Gyula művei voltak.

- Amiket felsorolt nemcsak azt jelenti, rengeteg minden érdekli, hanem azt is, hogy állandóan ingáznia kell. Nem fárasztó ez egy kicsit?
- Szeretek úton lenni. Gyerek voltam, amikor a családom áttelepült Munkácsról Gyulára. Az egyetem alatt Szegeden éltem, éveket dolgoztam Miskolcon, és a búvárkodás miatt is sokat utazom. Azt hiszem nem nagyon alakultak ki gyökereim. Ez abból a szempontból jó, hogy a világ minden részén otthon érzem magam.

- Ezek szerint az sem okoz gondot, hogy bármikor elmenjen innen?
- A közeljövőben nincs ilyen szándékom. Egyre jobbak az esélyek Magyarországon. Legalábbis azoknak, akik valamilyen hiányszakmát űznek, illetve sok energiát fektetnek a tanulásba, és a saját maguk továbbképzésébe. Furcsa, amit mondok, de összefügg az utóbbi évtizedek rossz egészségpolitikájával is, hogy szakmailag és anyagilag is megéri maradni. Ugyanis annyian mennek el külföldre, hogy aki itt marad, sokkal több lehetőség közül válogathat.

- Most akkor jó a magyar egészségügyben dolgozni, vagy nem?
- Én jelenleg nagyon szeretem, amit csinálok. Azt azért elmesélem, hogy amikor kiskoromban pályát kellett választanom, a családom óva intett ettől a hivatástól, azt mondták bármi legyek csak orvos ne. Gondolom, mivel, mint említettem, szinte mindenki orvos, pontosan látták a buktatókat. Mára már nekem is sok illúzióval le kellett számolnom, de azért – egyelőre – egyáltalán nem ment el a kedvem.

- A család tilalma ellenére lett tehát orvos?
- Tiltani nem tiltottak, csak tanácsoltak. Eleinte egyébként nem is kellett lebeszélni, mivel teljesen más pályák vonzottak. Például Munkácson egy katonai reptér volt a lakásunk közelében, és én csodálva néztem a gépeket. Nem véletlen, hogy akkor minden áron pilóta szerettem volna lenni. Aztán az iskolában a matematika tudománya nyűgözött le, ezért meg voltam győződve arról, hogy nekem mérnöknek, illetve valamilyen kutatónak kell lennem. Mindeközben észrevétlenül belenőttem a kórházi világba, ugyanis rengeteg időt töltöttem a nagymamámmal, aki gyerekorvos volt. Láttam, hogy gyógyítja meg a velem egykorú beteg gyerekeket, láttam, hogy hogyan teremtik meg számára az ápolók, a nővérek, az adminisztrátorok azokat a körülményeket, amelyben nyugodtan dolgozhat. Megtanultam elfogadni azt a kórházi hierarchiát, ami ma már úgy gondolom, szükséges az eredményes munkához. Szóval, magam sem értettem, de amikor döntenem kellett, hogy hova felvételizek, minden szülői tanács ellenére, egyértelmű volt, hogy az orvosira jelentkezem.

- És mit tanácsolna, ha önt kérdezné meg a gyermeke, hogy mi legyen?
- Egyelőre még nem kell gondolkoznom a válaszon, hiszen nincs gyermekem. Igaz, családalapítás előtt állok, pénteken, szeptember 13-án volt az esküvőnk. De nem akarom megkerülni a kérdést, tehát azt hiszem, ha majd a gyermekem elém áll, én biztosan nem beszélem le arról, hogy orvos legyen.