Interjú Dr. Pataki Gergellyel, a Délkelet-Ázsiát megjárt budapesti plasztikai sebésszel.
„Nekem ugyanolyan öröm, ha egy szépségkirálynőnek még tökéletesebb idomokat varázsolhatok, és utána látom, milyen boldog, mint amikor a karját végre mozgatni tudó bangladesi kisgyerek rám mosolyog" – vallja Pataki doktor, aki péntek este fél kilenckor sem volt fáradt, hogy fehér köpenyét szögre akasztva beszélgessen velem a plasztikai sebészetet övező előítéletekről, jótékonysági missziójáról és a hálapénzről is.
– Amikor egy ismerősömnek megemlítettem a „plasztikai sebészeti misszió" kifejezést, örömében összecsapta a tenyerét, hogy bizonyára ingyen szilikonmelleket osztogatsz délkelet-ázsiai hölgyeknek, és ez milyen cuki.
– Majdnem. Ingyen operálunk fejlődési rendellenességgel született gyerekeket, illetve égési vagy baleseti sérülteket. Ezek főleg helyreállító műtétek.
– Miért pont Banglades?
– Mert kézenfekvő volt. Korábban is szerettem volna létrehozni egy missziót. Tudtuk, hogy egyelőre alig van ott plasztikai sebészeti ellátás.
Ez egy 160 milliós, a miénknél kisebb lakható területű ország, amely a tenger szintje felett alig néhány méterrel fekszik, így állandóan természeti csapások sújtják.
Ha jön egy hurrikán, és felkorbácsolja a tengert, akkor elönti a falvakat a víz. Ha a Himalájában megered az eső, a Brahmaputra folyón keresztül ugyancsak ott köt ki, és a nyakukba ömlik.
A földrengések sem ritkák, és őket is érinti a cunami. A mi materialista szemünkkel nézve a legszegényebb ország a földön, de biztos, hogy egyben a legboldogabb és az egyik legvidámabb is.
„Havi hat-nyolcezer forintért húzzák az igát, terhesen is."
– Ilyen népsűrűség és életkörülmények mellett ráadásul nemcsak a természet csaphat le…
– Igen, járványok és ipari balesetek is. Az utóbbinak a szörnyű példája a Rana Plaza esete, ahol két évvel ezelőtt csaknem 1 200 ember halt meg, mert a munkaszüneti napon is dolgozókra ráomlott egy rosszul alapozott, kórháznyi méretű épület. Később jártam ott, azóta sem építették újjá: egy gödör áll a helyén. Főleg fiatal nők estek a tragédia áldozatául, akik éhbérért gyártották azokat a ruhákat, amelyeket mi jó pénzért valamilyen világmárka égisze alatt megveszünk. Nem ritka, hogy az ottani asszonyok éjjel-nappal, akár terhesen dolgoznak havi hat-nyolcezer forintos fizetésért.
„A férj megy a feleségéért a kis riksájával – egy muzulmán országban!"
– Ezt úgy meséled, mint aki nemcsak olvasta valahol, hanem a saját szemével látta is.
– Két éve látogattunk meg ilyen gyárakat a missziós csapattal, mert kíváncsiak voltunk a munkakörülményekre. Nagyon sok fiatal nő hozott ugyanis hozzánk olyan kisgyermeket, akinek ujjösszenövése, ujjhiánya, esetleg alulfejlett alkarja volt. Eleinte nem értettük, mi okozhatja a szokatlanul nagyarányú problémát. Aztán rájöttünk, hogy ezek az anyák mindannyian ugyanazokban az üzemekben dolgoznak. Mégpedig olyan műszakbeosztásban, hogy várandósan is ott aludtak el a bőrcserző és festékanyagok közelében. Miután kesztyű nélkül, szabad kézzel bántak ezekkel a vegyületekkel, a mérgek bejutottak a szervezetükbe. A kismamák tehát ott pihentek a varrógép felett várandósan, hogy el tudják látni a családjukat – a magzatuk viszont genetikailag károsodott közben.
Tényleg olyan vállalatok gyárairól van szó, melyeknek a termékeit itt, a nagyáruházakban mi is vásároljuk. Azzal a nyugati fogyasztói szemlélettel tehát, hogy mindenből minden héten újat veszünk, olyan keresletet generálunk, ami egész népeket tart rabszolgasorban. Másfelől viszont a társadalmuk átszervezéséhez is hozzájárulunk innen a távolból, hiszen Bangladesben az emberek jelentős részének nincs munkája, így az álláshoz jutó nők fő keresővé lépnek elő a családban. Függetlenednek a férfiaktól. Most szembesülnek azzal, hogy döntést hozhatnak: vállalnak-e gyereket, és ha igen, mikor. A férj megy a feleségéért a kis riksájával, hogy hazavigye őt a munkahelyről. Egy muzulmán országban!
A szegénység és a katasztrófák ellenére ennyi mosolyt és nevetést, mint Bangladesben, itthon józan emberektől soha nem lehet látni. Míg mi az őrült fogyasztói társadalmunkban az „egyre nagyobbat, egyre többet, és egyre gyorsabban" elvét követve nehezen találjuk meg a boldogságunkat, ők itt az egyszerű életben és a szoros családi kötelékekben lelnek rá erre.
„A nagykövet szabályosan zokogni kezdett…"
– De mi vajon miért csak a katasztrófahírekben találkozunk az ország nevével?
– Mert Bangladessel sajnos csak minimálisak a gazdasági és politikai kapcsolataink.
– Ez tudatos elzárkózás, vagy…?
– Szerintem véletlenül alakult így, és más szintre kellene hozni a két ország kapcsolatát. Banglades évről évre óriásit fejlődik a jelenlegi vezetőinek köszönhetően. A mostani misszió alkalmával például meghívott magához Sheikh Hasina miniszterelnök asszony, hogy segítsünk neki egy égési sérültekre szakosodott nemzeti intézet létrehozásában. Az ottani egészségpolitikusoknak, döntéshozóknak tehát fontosak vagyunk: fontos, hogy oda tudjuk vinni a legújabb technológiát, a logisztikát és hogy merjünk segíteni.
Most már tulajdonképpen úgy mentünk, hogy hívtak minket, mert a robbantásos merényletekben sok az égési sérült. Így jött viszonylag hirtelen, hogy nagypénteken odautaztunk két hétre. Magyar nagykövet nincs Bangladesben, csak Új-Delhiben, ezért csapatunkat a helyi hírek hallatára a német nagykövet, Thomas Prinz látogatta meg. Ő jött ki a misszió helyszínére. Bemutattuk neki a pácienseket, akiket operáltunk és operálni fogunk. Természetesnek vettük érdeklődését. Edzett diplomatáról van szó, aki sok mindent látott már – de amikor megkérték, hogy álljon ki, és szóljon néhány szót a kórház dolgozóihoz, szabályosan és csillapíthatatlanul zokogni kezdett.
„Amit mi teszünk, csepp a tengerben."
– Sejtem, hogy nem fog tetszeni, de ebben van valami szuperhősös.
– Ha az ember például karosszérialakatos, egy idő után megszokja, és legfeljebb a gyerekek bámulnak, hogy, milyen remek, ahogy ott hegeszt. Hát mi is „hegesztünk", csak éppen szöveteket. Ez a munkánk, ezért tanultunk legalább tizenöt évet. Más is tanul, más is dolgozik.
– Mennyit tudtok így segíteni?
– A misszió célja, hogy ne csak halat adjunk az ott élőknek, hanem tanítsuk meg őket halászni is. A betegek ellátása mellett az orvos kollégáknak is tartunk előadásokat, továbbá megmutatjuk a legújabb technikákat. Tőlünk tanulhatták meg például a sajátzsír-visszatöltés gyakorlatát, amivel számos kórképnél rengeteget lehet javítani a sérültek életminőségén.
A pár száz páciens, akiknek az elmúlt években segíthettünk, nem sok összességében. Valójában csepp a tengerben, amit mi teszünk, de ennek talán van egy multiplikátor-effektusa. Amikor például a kollégák visszajeleznek, küldik a képeket a gyógyuló páciensekről, vagy az általunk bemutatott módszerekkel újabb emberek százait gyógyítják meg. Ha pedig eljut az üzenet az ottani egészségpolitikusokhoz, nagyobb szerep juthat a kampányszerű megelőzésnek. A dakkai égési központ ötletét ugyancsak mi vetettük fel két évvel ezelőtt, hiszen mind Németországban, mind pedig nálunk is működik ilyen.
„Háromszáz ágyon ezren feküdtek, pontosabban alatta is."
– Milyen viszonyok uralkodnak egy bangladesi kórházban?
– Ezt leginkább az adott kórház országon belüli elhelyezkedése határozza meg. Volt már úgy, hogy beültünk a dzsipbe, és a huszonnyolcadik falu végén, egy rizsföld kellős közepén várt minket az épület. A fővárosi égési osztály, ahol most jártunk, a jobban felszerelt intézmények közé tartozik: 75 ágyas volt még tavaly, ezt bővítették idén februárban háromszázra. Ezen a háromszáz ágyon hatszáz ember feküdt, plusz négyszáz hozzátartozó. Ezt úgy képzeld el, hogy ha végigmész a zsúfolásig telt, iskolai osztálynyi, 50-60 fős kórtermeken, illetve a folyosón, akkor minden ágyban akár több embert látsz, és sokan fekszenek alatta is.
– Az immunrendszerük ennyire alkalmazkodott a körülményekhez?
– Igen. Pedig egy égési osztályon a legellenállóbb, legszörnyűségesebb baktériumok is előfordulnak! A bangladesiek mégis kevesebb fertőzést kapnak, mint gondolnánk, mert a rezisztens kórokozók mellé az utcáról bekerülnek a nem rezisztensek, tehát azok is, amelyek jól reagálnak a kezelésre, s így vegyülnek. Az ottaniak valóban alkalmazkodtak a körülményekhez, rendkívül ellenálló immunrendszerük van.
Sebgyógyulásnál abszolút látványosan és másképp zajlik az elsődleges szakasz, viszont rosszabbul hegesednek, mint mi, európaiak. Az első két hétben tehát gyorsabb a felépülésük, hiába zümmög légy a műtőben, vagy érintik sebeiket kesztyű nélkül. Nagy feladat volt a műtőben a sterilitási szabályokra oktatni a személyzetet, hogy ne legyen belőle sértődés, de kötelességünknek éreztük, hisz „Semmelweis országából" jöttünk.
Negyvenfokos lázzal, hatvanéves altatógéppel dolgozni…
– Akkor sejtem, hogy a műtőben nem a légyzümmögés a legnagyobb gond…
– Dakkában a kórházi műtő az ottani viszonyokhoz képest jó színvonalú volt. A korábbi években sokkal rosszabb helyeken operáltunk. Nehezen mesél erről az ember, mert nem akarja megsérteni az ottani orvosokat. Nekik az is óriási, hogy van egy műtőasztal. Sok helyen olyan, mintha visszamennénk az időben akár negyven-ötven évet. Sőt, olykor hat évtizedes altatógépekkel altatunk, amelyeknél még végig kézzel kell nyomni a ballont. Most is ilyennel dolgozott a magyar aneszteziológusunk. Még szerencse, hogy Varga Éva főorvos asszony ezekhez hozzászokott, mert ő Afganisztántól kezdve megjárta Dél-Szudánon át az indonéziai cunami sújtotta területeket is.
A körülményeket nehezíti, hogy a split klíma kívülről szórja be a szennyezett levegőt, már ha működik. Mivel a higiénia fontosabb, mint a hőmérséklet, ezért inkább ki szoktuk kapcsoltatni. Múltkor egyébként legionella-fertőzést kaptam miatta, úgyhogy negyvenfokos lázzal operáltam. A kollégák rá akartak beszélni, hogy pihenjek, de a munka hevében igazából észre sem vettem a bajt.
– Gondolom, nem helyi gyógyszerekkel kúráltad magad…
– Gyógyszerek vannak ott is, de gyakran ki tudja, mikori segélycsomagban érkeztek, és lehet, hogy rég lejárt a szavatosságuk. Előfordult, hogy kint vettünk propofolt (ez egy altatáshoz használt, steril, szójabázisú szer), de kiderült, hogy hígíthatták, mert tízszer annyi kellett belőle a beteg elaltatásához. A poggyászunk sosem pehelysúlyú, hiszen félszobányi anyagot szoktunk magunkkal vinni: a bőrvevő elektromos késtől kezdve a mikrocsipeszig, antibiotikumokon keresztül a fonalakig.
„Kora reggeltől késő estig operálunk."
– Hogy néz ki egy „misszionárius" napotok?
– Hajnalban kelünk, aztán irány a kórház. A közlekedési viszonyok egyébként elképesztőek: a biciklisektől kezdve mindenki szembejön, így előfordult, hogy egy tizenöt perces utat másfél óra alatt tettünk meg. Érkezés után megnézzük az előző nap operált betegeket, aztán akár már nyolckor kezdjük a műtéteket, és késő estig végezzük őket.
– Hogyan dől el, hogy ki kerül a kezetek alá?
– Legtöbbször kihirdetik hetekkel korábban, hogy külföldi orvosok jönnek. Nagyon sokan és nagyon messziről felutaznak a kórházba. A helyi kollégák előszelektálják a műtétre alkalmas pácienseket. Többnyire jól. Friss és többéves sérülések is vannak, amelyekkel a betegek gyakran ezer kilométereket utaznak. Megvizsgáljuk és rangsoroljuk őket, a név regisztrálása mellett pedig le is kell fotózni őket, mert gyakoriak az azonos nevek.
– Mindenki Ali?
– Sokan, bár inkább Ahmedből, vagy Mahmudból van több. Nagyon aranyos kisgyerekek, akiknél nem is mindig használnak vezetéknevet. Tehát leginkább úgy azonosítjuk be őket, hogy „neki van egy anyajegy az arcán, és a jobb kezén hiányzik két ujj". A prioritási sorrend, hogy a nehezebb műtétek a misszió elejére kerülnek, hogy legyen idő az utókezelésre, és a legegyszerűbb eseteket hagyjuk a végére.
Orvosi bravúr: hátból sarok!
– Mi számít nehéznek?
– Most olyan műtétet is végeztünk, ami hazai szinten is ritkaság: szabad szövetátültetést. Egy ízben hasi lebenyt ültettünk át égési mellrekonstrukciós céllal. Egy 15 éves kisfiú sarkán pedig áramütés következtében csontig hatoló szövethiány keletkezett, ami miatt járni sem tudott rendesen. Neki a hátából ültettünk át egy szabad lebenyt, ami biztosítja a szövetek stabilitását és puhaságát – illetve azt, hogy egyáltalán ráállhasson a lábára. Egy ilyen beavatkozást nagyítószemüveggel vagy fejmikroszkóppal, öt-hat óra alatt csinálunk meg. Közben gyakran elment az áram, így zseb- és fejlámpák fényénél varrtunk.
„A nők sírva fordulnak el, nem hajlandóak megmutatni a sebeiket."
– Mennyire kerültök személyes kapcsolatba a páciensekkel?
– Működik a klasszikus orvos-beteg kapcsolat, hiszen mi vizsgáljuk és műtjük őket. A problémák egyértelműek; szavakra nem nagyon van szükség, de ha mégis, akkor az ottani kollégák szívesen tolmácsolnak. Nem belgyógyászati gondokról van szó, ahol a páciens elmondása alapján kell megértenünk a tüneteket, hanem jól látható külső sérülésekről.
Ami viszont nagyon nehéz, hogy a nők egyáltalán nem hajlandóak levetkőzni a vizsgálathoz, vagy sírva fordulnak el, és úgy húzzák fel egészen picit a ruhájukat.
Egyszer elkövettem azt a hibát, hogy a tervek szerint egy égési mellsérült hölgynek a hasáról akartam bőrt venni a rekonstrukcióhoz, de a műtétnél derült ki, hogy a könnyen lángra kapó öltözet miatt ott is össze van égve, csak félt megmutatni… Neki végül az ágyéktájékáról sikerült ép szöveteket nyerni.
„Összesen húsz plasztikai sebész volt az egész országban!"
– A bangladesi orvosok helyzetét hogy kell elképzelni?
– Nagyon kedvesek, ambiciózusak, de alacsony fizetésért dolgoznak. A legtöbben szeretnének Európába kerülni ösztöndíjjal, ám sokan az országból sem jutnak ki. A képzésük jó, viszont a praxisban nincs esélyük a kor színvonalának megfelelő műszerekre. A 160 milliós országban húsz plasztikai sebész volt, amikor először mentünk ki, most pedig negyvenhat. Ezerkétszázra lenne szükség, vidéken egyetlenegy sincs. Egy általános sebész pedig nem tudja megfelelően kezelni a plasztikai sebészeti eseteket. A mi munkánkat segíti, hogy ott százezer forintból akár húsz beteget is el lehet látni, tehát a kéthetes misszió során adott anyagi forrásból és időből tízszer több jót tudunk tenni.
– Mi fogadott az olyan helyeken, ahol tényleg egyetlenegy plasztikai sebész sincs?
– Az általános életkörülményeket jól példázza, hogy sokan bádoglappal fedett vályogházban, vagy háncsból épült házban laknak, és jártam olyan iskolában, ami gyakorlatilag bódé volt egy pálmafa alatt. Ehhez adódik, hogy egy égési sérült életminősége a megfelelő kezelés hiányában amúgy is katasztrófa. Egy égett mellű lány lehet, hogy sohasem megy férjhez: a szülei nem merik kiházasítani, mert félnek a kudarctól. A sikeres műtét után férjhez mehet. Egy balesetben sérült kezű fiatalember pedig a munkaképességét, ezáltal az egész életét kaphatja vissza, ha ismét képes fogni. Ha ezek a beavatkozások elmaradnak, az érintettek testileg-lelkileg szörnyű állapotba kerülhetnek, és sajnos a családjuk számára is terhet jelentenek.
Ölben hoztak be hozzánk olyan iskoláskorú gyerekeket, akiknek az évekkel korábban megégett bőre „múmiaszerűvé" hegesedett, így az egész testük aprócskára húzódott össze. Őket a megfelelő plasztikai sebészeti technikákkal, a bőr szöveteinek átszervezésével tudtuk kezelni. Jártunk észak-bangladesi százhúszezres(!) népességű falvakban a pénteki szünnapok alatt, és volt, ahol tucatnyi összeégett gyereket tudott hirtelenjében összeszedni a polgármester. Olyanokat, akik sohasem jártak orvosnál, és esetenként a végtagjaik is torzan nőttek az összehúzódás következtében. Ezeket a mozgáskorlátozott, sőt néha mozgásképtelen kicsiket elrejtik a családok, és segítség hiányában élik le az életüket. Bangladesnek tehát sokkal komolyabb égési ellátórendszerre van szüksége. A jövőbeni feladatunk, hogy segítsünk ennek a kivitelezésében.
„Voltak, akik jöttek, fényképezkedtek, aztán hazamentek."
– Mennyire megszokott arrafelé a nyugati segítség?
– Egy ottani sebész főorvos mesélte, hogy alapvetően mindig gyanakodva tekintett az általa egy kalap alá vett „nyugati emberekre". Látott olyan orvos csoportot, akik jöttek, fényképezkedtek, aztán két nap múlva hazamentek. Mások plüssmackót adtak a beteg gyerek kezébe, pózoltak vele, s már el is tűntek, és sohasem tértek vissza. Olyan támogató is akad, aki rendszeresen bőkezű a pénzadományokkal, ám személyesen még sohasem szembesült az állapotokkal. Mi meg ott voltunk egyszer, kétszer, háromszor, négyszer… és napokon keresztül reggeltől estig dolgoztunk. A kolléga ilyet még nem látott, és eleinte nem igazán értette, miért csináljuk. Elmesélte, milyen belső katarzison ment keresztül, amikor rájött: nem szabad általánosítani.
„Itthon is segítek, borítékot pedig nem fogadok el."
– Ezt a magyarok se mindig értik. A jótékonyságot sokan éppúgy úri passziónak tartják, mint a plasztikai sebészetet. Volt, aki a történeted hallatán annyit kérdezett, hogy miért nem szabolcsi meg borsodi cigánygyerekeknek segítesz inkább a bangladesiek helyett.
– Mert ők el tudnak jönni a János Kórház Gyermeksebészeti Osztályának plasztikai sebészeti ambulanciájára. Itthon is van egy kis misszióm, aminek a célja, hogy minél több égett gyermek részesüljön a legkorszerűbb ellátásban. Sokan 10-15 éve égtek meg, úgyhogy most a másodlagos és harmadlagos helyreállítást végezzük rajtuk. Nem fogadok el hálapénzt, ha pedig mégis a kezembe nyomják a borítékot, visszaadom.
Az ezzel töltött napokért egyébként hatvanezer forintot kapok közalkalmazottként. Ezalatt operálhatnék akár mellet, vagy csinálhatnék arcplasztikát is, de az a plusz, amit a szakrendelés nyújt, felemelő érzés. És írjuk le nyugodtan, hogy a János Kórházban folytatott tevékenységemet is finanszírozni kell: az osztály egyhavi kötszerkerete kevesebb, mint kétszázezer forint. Tehát ha én ott műtök, sokszor a saját műszereimet és fonalaimat viszem, hogy másoknak több jusson. Az esztétikai beavatkozásokkal is foglalkozó cégem bevételének egy része így a „szabolcsi meg borsodi cigánygyerekekre" megy. Orvosként egyébként végképp nem számít a bőrszín: Bangladesben is van világosabb meg sötétebb, és kész.
„Nem megélhetési implantatőrnek képzelem magamat."
– Segítesz éves szinten, napi szinten, segítesz országos szinten, nemzetközi szinten… Ez a szándék mégis miből fakad? Merthogy a tipikus magyar mentalitáshoz képest igencsak szokatlan. A legtöbb ember inkább „kivenni" akar a szakmájából, individuális előnyökhöz jutni belőle, és még csak hibáztatni sem lehet érte, hiszen másfajta mintát legfeljebb csak hírből ismer.
– Ez nagyon érdekes dolog. Őszintén szólva nem tudom, nekem ez a nyilvánvaló. A bangladesi missziót is finanszírozó Cselekvés a Kiszolgáltatottakért Alapítványt még 2002-ben hívtam életre, miután frissen végzett orvosként kómás betegeket is láttam, akiknek a kiszolgáltatottsága megindított. Hamarosan több mint száz kórházat sikerült műszerekhez juttatnunk. Amikor pedig plasztikai sebésszé váltam, úgy éreztem, hogy olyan tudás került a birtokomba, amit kutyakötelességem az emberek javára fordítani.
Ennek a képzettségnek a megszerzése sem Magyarországon, sem külföldön nem könnyű. Sok tanulást és gyakorlatot igényel: hat év egyetem, hat év sebészet, utána három év ráépített plasztikai sebészet. Erre jön még a gyakorlat. Minimum tizenöt, de inkább huszonöt év, hogy rendesen tudjuk a szakmát csinálni. Egy kongresszuson talán csak egy új öltéstechnikát tanulunk meg, azért viszont a világ másik felére kell utazni. (Én nem rakom be a kerek implantátumot izom fölé, hogy „aztán hadd szóljon", hanem egy mellplasztikánál is igyekszem minél szebben és hosszú távra összerakni a dolgokat, minél többet kihozni belőle. )
A plasztikai sebészet teljes palettáját szeretem végezni: az esztétikai beavatkozásokon kívül a helyreállító plasztikai sebészetet, az égési sérültek ellátását, a kézsebészetet, a gyermekplasztikát, és a modern regeneratív medicinát, például a sajátzsír-visszatöltést is. Ebben a nézetben osztozunk mi mindannyian, akik rendszeresen visszatérünk Bangladesbe a misszióval. Ez egy nagyon szép, nagy lépésekkel fejlődő szakma, amit teljes egészében az emberiség szolgálatába lehet állítani.
„A páciensnek nemcsak a külseje kerül helyre."
– Ennek fényében különösen kár, hogy a plasztikát manapság még rengetegen a felszínes boldogsággal hozzák összefüggésbe…
– Persze, pedig a test és a lélek harmóniája messze nem egy felszínes téma! Ha ez az egyénnél megvan, akkor a környezettel való összhang is adott. A páciens magabiztosabb lesz, elfogadóbb saját magával és másokkal szemben, őt is jobban elfogadják – így megváltozik az egész mikrokörnyezete, javul az életminősége. A plasztikai sebész pszichológus is: gyógyító, szépítő és szolgáltató egyszerre.
Nem igaz, hogy ez csak a gazdagok meg a szépségkirálynők kiváltsága lenne. Sokan jönnek hozzám úgy, hogy évekig spórolnak egy adott beavatkozásra: ha például egy buszsofőrt zavarnak a kamaszkora óta elnőiesedett mellei, a helyreállítás hatására gátlások oldódnak fel benne is. Vagy akadt olyan középkorú nő, akinek „egyszerű" mellnagyobbítást csináltam, és utána elmondta, hogy életében először volt orgazmusa. A helyreálló testkép hatására felszabadult. Szóval ezek nagyon komplex lelki folyamatokkal járnak együtt.
A plasztikai sebészet tehát nemcsak „kívülről teszi helyre" az embereket, hanem belülről is. És fontos, hogy ezt nem maga a sebész, hanem inkább a tudomány nyújtotta lehetőségek teszik. Nem az ördögtől való, ha egy baleseti sérült szimmetrikusabb orrot szeretne, vagy egy nő szülés után vissza óhajtja kapni a feszes hasát. A pácienst egy egészen apró dolog is zavarhatja, és ha nincs meg az a test, ami az énképéhez tartozik, súlyos lelki károsodást okozhat nála.
– Mi volt eddig a legextrémebb kérés, ami elhangzott nálad egy konzultáció alkalmával?
– Nagyon sok olyat utasítottam el, amelynek során túl nagy mellet kértek tőlem. Ez már testképzavar következménye. Bár olyan eset is akad, amikor pszichológusi szakvéleménnyel is alátámasztható, hogy a boldogságot tényleg egy szélsőséges méretű implantátum teremti meg – de ez ezer ilyen kérésből csupán egyre érvényes, és külföldön jellemzőbb, mint nálunk.
– Ha már ingyen operációról van szó: a celebek, hírességek, akiket műtöttél, hogyan találtak meg, és fizetnek-e?
– Ajánlások alapján jönnek, mint pácienseink túlnyomó többsége. Nálunk is megfordulnak hírességek, de – sok más hellyel ellentétben – mindegyikük kifizeti a műtét árát.
– És ha ingyenes mellműtét nincs is, olcsó esztétikai műtét akad esetleg?
– Az olcsó árakkal történő manipuláció veszélyes, hiszen ebbe nem fér bele az elvárható legjobb technika és anyaghasználat. A naprakész tudás sem. A rámenős üzleti taktika, a kuponozás, az „egyik mellet fél áron" vagy „mellnagyobbítás mellé ingyen szőrtelenítés" reklámok etikátlan, a szakmát és a pácienst is degradáló reklámtevékenységek. Ezek sok országban már a plasztikai sebészeti társaságok által betiltott tevékenységek, de itthon még sajnos nem.
„Magyarországon óriási jelentősége van a protekciónak."
– Elárulod, hol ragadt rád ez a nemzetközi szemléletmód?
– Gyermekkoromban két-két évet töltöttem Németországban és Hollandiában, illetve felet Franciaországban és az Egyesült Államokban. Gimnazista koromban jöttünk haza, az egyetemet javarészt itthon végeztem, de egy szemesztert Hollandiában töltöttem. Orvostanhallgatóként ösztöndíjjal jártam Brazíliában is, aztán a plasztikai sebészetet a németeknél kezdtem el tanulni.
Végzés után tizennégy helyi kollégával együtt pályáztam egy plasztikai sebész pozícióra, engem választottak. Így állást kaptam, és éveket töltöttem kint újra. Magyarországon óriási jelentősége van ezen a területen a protekciónak, itt viszont a kézsebészeti gyakorlatom sokat nyomhatott a latban.
A német munkamorál különösen tetszik. Meg kellett tanulnom először ottani precizitással dolgozni, aztán gyorsan, végül ezt a kettőt ötvözni. Az is szimpatikus volt, hogy ott a hálapénz fogalmát sem ismerik.
Amikor még 1999-ben tizedmagammal megalapítottuk a Magyar Rezidens Szövetséget – aminek utána két évig az elnöke is voltam –, tűzzel-vassal „irtottuk" a borítékos rendszert, mert elrontja az orvos-páciens kapcsolatot. Az esztétikai műtéteknél tiszta a sor, mert mindennek van egy fix ára, és az annyi, amennyi. Az állami egészségügyben azonban – például egy égési sérült gyermeknél vagy egy szülésnél – ne úgy közelítsen az orvos a beteghez, hogy pénzt vár tőle, és csak akkor végzi el rendesen a dolgát, ha tényleg kap!
– Igen, de miből éljen?
– Hát ez az! Fel kellene emelni az orvosok fizetését olyan szintre, hogy ne függjenek a hálapénztől. Tizenöten voltunk csoporttársak az egyetemen, közülük tizenhárman vannak külföldön. Ez nem véletlen. Az egészségpolitika az elmúlt évtizedekben nem figyelt a szakdolgozók és az orvosok fizetésére. Muszáj lenne rendet tenni a fejekben.
„Jól kiegészíti egymást a német és a magyar mentalitás."
– Akkor az sem véletlen, hogy a most már nemzetközi csapattal kiutazó bangladesi missziót egy német barát-kollégával álmodtad meg…
– Először ketten mentünk ki Christian Schmitz barátommal, hogy az ottani műtős személyzet segítségével operáljunk, még 2010-ben. A másodiknak is így vágtunk neki, a harmadiknál pedig már megvolt a magyar csapat, amivel tulajdonképpen összeállt az első hazai alapítású plasztikai sebészeti misszió. Az alapítványom támogatásával hoztuk létre a működő Interplast Hungary szervezetet, amely az Interplast Germany-vel karöltve dolgozik Bangladesben. Így lett két emberből két négyfős csapat, benne egy-egy aneszteziológussal, műtősnővel és két plasztikai sebésszel, hogy egyszerre két műtőben tudjunk operálni folyamatosan.
A magyar és a német gondolkodás különbségeit egyébként egy korábbi eset is jól példázza. Akkor is Bangladesben dolgoztunk együtt reggeltől estig, mindennek megvolt a maga rendje. Jöttek ugye a kontrollos páciensek: rengetegen voltak, körülbelül húszan vártak odakint, de a németek listáján egyszer csak nem stimmelt az arc meg a név. Porszem ment a gépezetbe, amitől annyira tanácstalanok lettek, hogy percekig tanakodtak, mitévők legyenek. Én meg mondtam, hogy hát akkor gyerekek, csináljuk a dolgunkat, cseréljük ki a kötést annak, aki érkezett! Az illetőnek látszott, hogy a kezét operáltuk, aztán úgyis kiderült a végén, kinek kellett volna következnie helyette.
Ez a két mentalitás nagyon jól kiegészíti egymást egy ilyen missziónál – fantasztikus dolgok sülnek ki belőle. Legalább annyira, mintha valóban ingyenes mellnagyobbítással örvendeztetnénk meg a délkelet-ázsiai hölgyeket…
Kövessen minket a Weborvos Facebook csatornáján is!