A Magyar Nemzeti Bank 330 pontja az egészségügyről

A Magyar Nemzeti Bank Versenyképességi Tanulmánya azokat a javaslatokat veszi hosszú tanulmányában sorra, amelyeket elhivatott egészségügyi szakemberek, s a döntéshozókhoz egyre ritkábban közel engedett szakújságírók hosszú évek óta mondanak, s írnak. Az is kiderül belőle, hogy miközben miniszteriális emberek, állami hivatalnokok, s országgyűlési képviselők szerint a jó világok legjobbikában élünk – már ami az egészségügyet illeti –, valójában pontosan tisztában vannak az egészen más képet mutató valósággal, mint ahogy képesek számba venni a tennivalók sorát is. Hogy ez utóbbiak megvalósítására hány évet – évtizedet? – kell várni, arról nem szól az MNB több száz oldalas, 330 pontot tartalmazó kötete, írja a medicalonline.hu.

“Az egészségügyi rendszer állami finanszírozása jelenleg nem az ellátások valós költségein alapul, ami hozzájárul az intézmények folyamatos eladósodásához.” – ismerik el. Az sem véletlen, hogy kevesen ismerik az egyes ellátások tényleges költségeit, azt hogy valójában mennyibe kerül egy beteg konkrét kezelése. Problémát okoz továbbá, hogy nincs definiálva az ellátási csomag.Ez az utóbbi igen kényes témája a politikai döntéshozóknak, nem véletlen, hogy a szerzők is igen óvatosan, csúsztatva nyúlnak e témához. A “definiálatlan csomag” alatt ugyanis arról írnak első megközelítésben, hogy az ország különböző pontjain ugyanazt a betegséget másként kezelik, miközben voltaképpen arról van szó – jutnak el az igazsághoz később –, hogy az állami ellátórendszer betegeknek nyújtandó szolgáltatásainak pontos számbavételének hiánya akadályozza a kiegészítő egészségbiztosítások elterjedését.

Az intézmények nemcsak azzal vannak bajban, hogy pontosan mi, mennyibe kerül, sokszor az sem tudják, hogy vajon az általuk végzett kezelés a várt eredményt hozta-e. Ezen az eredményességhoz kötött finanszírozási technika változtathatna, miközben a korábbi cél változatlan: a beteg a lehető legalacsonyabb ráfordítással gyógyuljon. Ezt egy olyan rendszerrel képzelik megvalósíthatónak, amelynek sorána beteg kezeléséhez járna egy átlagos finanszírozási összeg, amelyből mindazok – háziorvos, járóbeteg szakorvos és kórház – részesülnének, akik részt vesznek a gyógyításban. Ám a teljes finanszírozási összeget csak akkor kapnák meg, ha a beteg végigment a számára kijelölt kezelési úton, elégedett a szolgáltatással, s meghatározott időn belül nem fordul újból orvoshoz – ugyan azzal az egészségügyi problémával.

A teljesítményvolumen-korlátot a szerzők valahogy úgy kezelik, mint a velünk élő történelmet, felülvizsgálatát legfeljebb hosszú távon tartják elképzelhetőenk. Nem így egyébként a szakmai szinten meghatározott TVK-k bevezetését, mondván, ezzel megakadályozható lenne a kevésbé kifizetődő szakmák intézményi partvonalra szorítása. Szó esik természetesen a finanszírozási kódokról, amelyeket újakra cserélnének, s ezek kialakításakor figyelembe vennék a szakemberek pontos időbeli ráfordítását, az adott szakterületen dolgozó orvosok és ápolók átlagos képzettségét és fizetését, az amortizációt, s olyan „luxus” költségeket is mint például – horribile dictu – a légkondicionálók működtetése. A kódok és súlyszámok forintértékének folyamatos felülvizsgálata mellett (!) elengedhetetlennek tartják az egészségügyi intézmények professzionális, vállalati jellegű működését. 

Bár az elmúlt években a kormány politikusai úgy kerülték a magánegészségügyi témát, mint ördög a tömjénfüstöt, most mégis szólásra érdemesnek találják a témát. Magyarország a GDP arányában 7,4 százalékot fordít egészségügyi kiadásokra, amelyből 4,9 százalék állami forrásból, 0,3 százalék non-profit szervezetektől, magán egészségbiztosításokon és egészségpénztárakon keresztül érkezik, 2,2 százalék pedig a magánemberek pénztárcájából. Vagyis az összes egészségügyi kiadás egyharmadát magánforrásból finanszírozzuk, s ez már az az összeg, amely mellett az állam sem megy el szótlanul.